Hétvége - Part, Powerhouse Museum

Szombaton olvastam, hogy leesett otthon az első hó. Részemről nagyon utálom a havat, így ezt megtudván rögtön kicsit jobban éreztem magam itt. Főleg, miután ide 29 fokot és napsütést ígértek az időjósok. Nem tehettem mást, ismét megcéloztam a partot. Mivel ezúttal is a deszka-bérlés járt az eszemben, és múlt héten sehol nem találtam a neten emlegetett, 4 dollárért bérelhető értékmegőrzőket a strand közelében, ezúttal mindenféle értéket itthon hagytam, nehogy elvigyék, amíg én önfeledten esek-kelek a vízben. Váltóruhát sem vittem, papucsban, 30 dollár készpénzzel és egy törölközővel felszerelve szálltam buszra. Hiba volt. A kölcsönzéshez szükség lett volna egy letétbe helyezhető fényképes igazolványra is. Szóval a szörfözés megint elmaradt, de nem nagyon izgatott a dolog. Végülis visszajöhetek holnap, jövő héten, vagy akármikor. Lehet, hogy épp tudatosult bennem, hogy nem egyhetes nyaraláson vagyok itt, nem kell belesűríteni mindent pár napba. Minek kapkodni, nem sürget senki és semmi. Különben is, a nyár még csak most kezdődik... Az idő tényleg szép volt, süttettem a hasamat a nappal, egy ideig néztem a szörfözőket és a szörfözéssel próbálkozókat, majd eljöttem haza.
Ha már így alakult, elhatároztam, hogy megejtem a karácsonyi bevásárlást is, végülis időm mint a tenger. Azt még nem írtam, hogy múlt héten jött a levél marketingesünktől, hogy a kétnapos karácsonyi kiránduláson ajándékozás is lesz, mindenki vegyen 20 dollár értékben valamit, és majd később megírja, hogy milyen módon dől el, ki kinek adja. Mint az óvodában. Nem tudom, miért kell ez, nagy volt a kísértés, hogy ennek szellemében valami olyasmit vegyek, ami kifejezi, mit gondolok az ötletről. Vehettem volna pl matchboxot vagy G.I.Joe játékkatonát, de hátha nagyon kilógna a lóláb, vajon ki lehet ilyen cinikus szemétláda a cégnél (bár egyelőre nem ismer senki, hátha nem jönnének rá...). Aztán megembereltem magam, és úgy döntöttem, normális ajándékot veszek. Az egy hét alatt sikerült elfelejtenem a keretet (jellemző), valamiért 40 dollárra emlékeztem, így elhatároztam, hogy könyvet vagy könyveket ajándékozok, attól függően, mennyibe kerülnek. Bementem egy közepes méretű könyvesboltba az egyik plázában, és csodák csodájára minden megvolt, amit akartam. Meg is vettem kettőt a kedvenceim közül, N. Hornby-tól a High Fidelity-t (Pop, csajok, stb.), és W. Gibson-tól a Neuromancert. Bárki is lesz az ajándékozott, nem érdemli meg :-) (és remélem, hogy legalább az egyiket nem olvasta). A Neuromancer helyett még filóztam kicsit a New York trilógián, esetleg valami Kundera vagy Márquez művön, de aztán arra jutottam, hogy a cégnél majd' mindenki informókus, úgyhogy valószínűleg egy Gibson könyvet jobban tudnak majd értékelni. Negyed óra alatt megvettem mindent, ezzel le is tudtam a karácsonyi bevásárlás felét (már csak egy valakinek kell vennem vmit...). Sőt, véletlenül megláttam a polcon egy otthon ritkaságszámba menő SF klasszikust is (Card: Végjáték), úgyhogy azt sem bírtam otthagyni, így mondhatni a saját ajándékom is megvan :-) Egyébként itt is elkezdett tombolni a karácsonyi láz, mindenhol karácsonyi dekoráció, karácsonyi zene, karácsonyi leárazások. Novemberben. 30 fokban. Kissé hiteltelennek érzem. Természetellenesnek, mint ahogy a múlt heti ügyfélnél feldíszitett "karácsonyfát" is:

Elég súlyos.

Ma (vasárnap) borongós idő volt, ezért nem mentem vissza a partra (amúgyis kezd úgy kinézni a fejem, mint aki szoláriumban alszik ágy helyett), inkább a Powerhouse Museum-ot választottam programnak. Nem nagy eresztés, de van néhány érdekes kortárs művészeti és design kiállítás, pl egy híres fotóművész 4 évtizedes munkásságáról:

Vagy egy nemzetközi designverseny díjazottaiból, és a számítástechnika és robotika történetéről (lehet Touring tesztet csinálni...). Van egy közlekedés-történeti rész, ahol épp az űrhajózás a kiemelt téma. Gyerekkoromban nagy SF rajongó voltam (hangsúlyozottan SF, nem fantasy :D), és valahol mélyen kicsit úgy is maradtam, úgyhogy nagy beleéléssel bámultam a különböző kiállítási tárgyakat, mint pl két összekapcsolt Szojuz modult, egy holdjárót, a Holdról visszahozott kőzetdarabot, vagy egy leszerelt rakétahajtóművet és egy orosz visszatérő-egységet.

Elég kemény lehet ebben két vagy három embernek összepréselődve szó szerint visszaesni a Földre mindenféle meghajtás vagy irányítás nélkül az űrből. Van egy kamra, amiben a NASA képezte ki a nemzetközi űrállomásra készülő legénységet az ottani viszonyok elviselésére. Persze nincs benne súlytalanság, az illuziót úgy teremtik meg, hogy egy átlátszó csőben állsz és az "űrállomás" belseje folyamatosan forog körülötted. Kivülről nézve semmi különös, de belül néhány perc után már néha el lehet veszíteni az egyensúlyt és az irányérzéket egyhelyben állva is. Szóval gyönyörködtem, eddig NASA logót is csak filmen láttam, nemhogy űrállomás-belsőt.

Volt egy 80-as évek kiállítás is, amire nem nagyon akartam bemenni, végülis még emlékszem a 80-as évekre, de végül mégis beugrottam. Megérte, jókat mosolyogtam. Jacko és egyéb sztárok fellépőruhái, az INXS által megnyert MTV Music Awards szobrocska...

...és mindenféle, akkoriban menőnek számító cucc megtalálható. Mostanában volt a frontember, Michael Hutchence halálának évfordulója, úgyhogy tisztelegjünk is előtte egy örökzölddel.



Fura volt egy múzeumban látni olyasmiket, amelyek már az én életemhez is hozzátartozak, de jókat derültem rajtuk és nosztalgiáztam.

Egy időre pl leragadtam egy Commodore 64-nél, Wizard of Wart játszani :-)

Volt egy tipikus szobarészlet kétkazettás magnóval és korabeli plakátokkal:

Előtte egy apuka magyarázta a kisfiának, hogy "Látod fiam, anyu szobája is pont így nézett ki akkoriban".  Kicsit öregnek éreztem magam. Bár nekem soha nem engedték meg, hogy plakátokat ragasszak a tapétára otthon, de azért az, hogy egy kamasz szobája pont úgy festett akkoriban Sydney-ben, mint az unokatesómé Nagyrécsén, jól mutatja, hogy a globalizáció nem annyira újkeletű jelenség :-)
Persze szólt a zene is, sőt, volt egy néhány négyzetméteres üvegfalú helyiség, a plafonon diszkógömbbel és fényekkel, diszkózenével, a falakra pedig 80-as évekbeli (értsd: idétlen) ruhákba öltözött, táncoló, ugráló tömeget vetítettek, hogy visszaadják a korabeli hangulatot. Jó volt, látszik, hogy itt legalább már megtalálták a helyét a 80-as évek diszkóslágereinek. Egy múzeumban.

Atomerőművek

Tegnap megkaptam a céges notebookot. Kicsit túl masszív és nehéz az én ízlésemnek, jobban szeretem a karcsúbb modelleket. Persze vannak szépen csengő belső értékei, de igazából nincs szükségem Core i7 processzorra és 8 GB RAM-ra. Minek cipeljek magammal egy atomerőművet, ha úgysem használom ki? Ennek ellenére azt hiszem, együtt tudok élni vele, kényelmes gép, a képernyő matt, nem tükröződik, a tapipad és a billenytűk kifogástalanok, az egész "van benne anyag" és "jól össze van rakva" érzetet kelt.

Ha már az atomerőműveknél tartunk, ma délután kaptam egy mailt az egyik ügyvezetőtől, hogy holnap menjek ki a helyi kormány nukleáris kutatóintézetébe, ott dolgozik az egyik angol srác tőlünk, és nézzem meg, mit csinál. Mivel -nem meglepő módon- az intézet kicsit távolabb van a várostól, vigyem az autóját. Mint megtudtam, a hely 1 óra autóútra van délnyugatra Sydney-től (én pedig északra lakom a központ közelében), így meglehetősen kényelmetlen odajutni. Átvillant az agyamon, hogy a helyi autóparkból és Jason valószínűsíthető jövedelmi viszonyaiból kiindulva tutira valami minimum nyolchengeres motorral szerelt járgánya van, amilyet mindig is szerettem volna kipróbálni, inkább mégis kihúztam magam az egészből. Soha nem vezettem baloldali közlekedésben, és nem hiszem, hogy az lenne a megfelelő első alkalom erre, hogy a reggeli csúcsban időnként forgalommal szemben haladva átvágok Sydney belvárosán, majd néhány tíz mérföldes felhőtlen száguldozás után berombolok egy kísérleti atomerőműbe. Amúgyis, általában orosznak néznek, nem hiszem, hogy egyáltalán beengednének azzal az ürüggyel, hogy csak nézelődni jöttem. Bár a honlapjukról letöltött képet elnézve pont olyannak tűnik a hely, mint ahol az összes szuperhőssé-változtatós baleset történik. Hátha megcsípne egy besugárzott pók vagy ilyesmi:

 (Nem vicc, ez tényleg ott van.)

Komolyra fordítvanem sok értelmét nem látom az ezzel járó szívásnak, csak azért, hogy egy napot üljek egy másik irodában, ahova többet nem megyek vissza. Inkább a hosszabb távú megtérülésre koncentrálok, holnap még visszamegyek a gyerekintézményhez egy tréningre, ami szerintem hasznos lesz, hétfőn pedig ahhoz az ügyfélhez, ahol a reményeim szerint jövő héttől több időt tölthetek el, éles projekten, mert ha nem találok ilyet hamarosan, akkor nem lesz hosszú tengerentúli karrierem.

Munka

Srácok, igazán kösz a sok bíztatást, szinte érzem a távolból felém sugárzó bizalom melegét :-) Azt nem tudom pontosan, miből következtet mindenki arra, hogy ez a próbálkozás máris sikersztori, de legyen igazatok! Valószínűleg a bizalomgerjesztő fejem és személyiségem lehet a kiváltó ok, talán ezért is akar minden munkáltatóm előbb-utóbb sales vonalra terelni, ami ellen általában kézzel-lábbal tiltakozni szoktam... Kicsit visszazökkenve a rögvalóságba, ezen a héten tovább folytatom az árnyékoskodást a gyermekvédelmi intézménynél. Felmerült az is, hogy jövő héttől is ott fogok dolgozni, immár kemény dollárokért, de sajnos a pénzügyi igazgató úgy gondolja, hogy nem tudna egyszerre két tanácsadót hasznosan foglalkoztatni (és fizetni). Ezzel a döntéssel én messzemenően egyetértek, teljesen igaza van. Sőt, azt sem hiszem, hogy valódi projektterv nélkül az ottmaradó kolléga idejét hatékonyan ki tudják majd használni, de ez már legyen az ő gondjuk. Én még elücsörgök ott 2 napot, és segítek, ahol tudok. Az említett kolléga tényleg nagyon jó csinálja, amit csinál, eddig hozzá sem nyúlt semmihez, a pénzügyi tervezésért és riportolásért majdnan felelős ottani embereknek osztja az észt naphosszat. A fő felelő srác egy projektorra csatlakoztatott laptoppal dolgozik, a kolléga pedig magyarázza neki, hogy mit és hogyan csináljon.

Mondanom sem kell, hogy ez messze nem egyszerű feladat, remélem, én valami kevésbé intenzív kommunikációt igénylő projektet fogok ki elsőre. VOlt is egy ötlet erre, egy nagy gyógyszeripari cégnél futó projektben volt egy üres hely egészen mostanáig, de sajnos az egyik legnagyobb banki ügyfélnél múlt héten visszanyesték a projekt terjedelmét, így ott felszabadult az a kolléga, aki a gyógyszercéges munkát régebben csinálta. Így ő megy vissza oda, nekem pedig mást kell találni. Nem lesz egyszerű, mert az említett bankos projektben több régi, jól beágyazott munkatárs is felszabadult, így megszűnt az eddigi túlterheltség. Illetve mégis van egy javaslat jövő hétre, nem akarom elkiabálni, de egy nagyon szimpatikus cég, örülnék neki, ha ott dolgozhatnék egy ideig, de mivel magáról a projektről és a körülményeiről semmit nem tudok, inkább majd jövő héten írok róla, ha már láttam is valamit.
A nagy érdeklődésre számító "itteni költségek" és "adók" témáról is jövő héten fogok írogatni, mikor végre megkapom az első fizetésem és össze tudom hasonlítani a kiadásaimmal :-) A hétköznapjaim a munkán kívül enyhén szólva is ingerszegényen telnek, egyelőre nincsenek ismerősök vagy barátok. Ez nyilván főként rajtam múlik, nem vagyok az a nagyon bratyizós típus, jó ideig elvagyok magamban is. A házban, ahol lakom, a félemeleten van medence és konditerem, a lakók számára ingyenesen, így miután fél 7 körül hazaérek, vagy lemegyek ide, vagy filmet nézek a laptopon, és várom a hétvégét... Szánalmas :-)

Persze az idő előrehaladtával ez is biztosan változni fog, de egyelőre nem töröm össze magam, hogy társasági programokat szervezzek magamnak.

7vége

A minilakás előnyei közül a legnyilvánvalóbb, hogy villámgyorsan rendet lehet vágni. Nem nagyon szeretek takarítani (ki szeret?), de a takarításnál is jobban utálom a rendetlenséget, így az otthoni rutinhoz hasonlóan itt is rendrakással indul a hétvége. Szerencsére itt ez tényleg nem nagy kunszt, még én is végzek mindennel egy óra alatt, pedig meglehetősen körülményesen nyalom végig a lakást. Szombat délutánra azt terveztem, hogy beszerzek még néhány szükséges holmit (rengeteg minden hiányzik még), vasárnap pedig végre lemegyek a partra. Szombaton tehát átmentem Chatswoodba, ahol a bevásárlóközponton kívül elsétáltam az „illetékhivatalba” is. Be akartam ugyanis szerezni egy itteni fényképes igazolványt, hogy ne kelljen mindig magamnál tartani az útlevelemet. Igaz, így sem hordom mindenhová, mert magamat ismerve félő (nem is, inkább teljesen biztos), hogy inkább előbb,  mint utóbb elhagyom, és akkor járhatok a követségre és a bevándorlási hivatalba. Az ilyen igazolvány kiváltásához szükség van az útlevélre, és még valamire, ami igazolja a kilétemet és a lakcímemet. Azt terveztem, hogy ez utóbbi a nemrég aláírt albérleti szerződés lesz, de sajnos ez nem volt elég meggyőző a hivatalnoknak. Kérte, hogy mutassak még valamit, pl közüzemi számlát. Persze ilyenem egyelőre nincs. Bankkártya? Itt megörültem, az van néhány. Mutattam egy OTP-s Visa kártyát, de az nem volt jó, mert magyar, és különben is, fordítva van írva rajta a nevem... Jó, van másik, épp néhány napja kaptam meg az itteni bankszámlához járó MasterCardot. Ezt már majdnem elfogadta, de aztán mégsem, mert rámutatott, hogy ezen meg el van írva a nevem. És tényleg... Észre sem vettem (nem nagyon nézegettem), de Cs helyett Sc-vel kezdődik rajta a családnevem. Értem én, hogy a vezetéknevemből tulajdonképpen csak az utolsó betűt ismerik (a többi ugye vagy betűkombináció, vagy ékezetes karakter), de mégis, egy bankkártya kiállításakor ennél jobban is odafigyelhetnének. Ennek ellenére is, ha szorult volna egy kis segíteni akarás a nőbe, akkor elfogadta volna, hiszen nyilvánvaló volt, hogy elírás, de nem szorult, ezért mehetek vissza néhány hét múlva újra. A beszerző körút további része jobban alakult, vettem még néhány apróságot a konyhába, és jó előre beszereztem egy wifi routerrel kombinált ADSL 2+ modemet. Jövő pénteken végre bekötik a netet, felkészülten akarom várni a napot. A mobilnetem amúgyis haldoklik, lehet, hogy máris elértem az adatforgalom-korlátot? Láttam tévéket is viszonylag jó áron, de úgy döntöttem, egyelőre jól megvagyok anélkül is.

Vasárnap végre megcéloztam a partot (és el is találtam).

 Az volt a terv, hogy lemegyek Manlybe, körülnézek, talán bérelek egy szörfdeszkát is. Azért épp Manly, mert a ház előtt áll meg a helyijáratos busz, ami egyből odavisz, így ez a leggyorsabban elérhető beach. Ezen kívül tényleg jó hely, nekem szimpatikusabb, mint a Bondi, de azért ez is tud  tömött lenni sajna. Dél körül oda is értem, először is körbesétáltam a korzót és vettem végre egy flip-flopot, ami az itteni öltözködés megkerülhetetlen részét képezi.

Most már csak munkába menet kell cipőt húznom :-) Miután ezzel megvoltam, irány a strand. Nem tudtam, hogy épp ezen a hétvégén rendezik meg a Manly Surf Fesztivált, ezért ma különösen nagy volt a tömeg, aminek először nem nagyon örültem, de aztán a programok meggyőztek, hogy jó ez így.

Igaz, hogy végül nem béreltem deszkát, mert nem tudtam volna elvonulni magamban bénázni, viszont cserébe végre láttam élőben, hogy nyomják az igazán profik. 2-től „Celebrity Surfing” volt, aminek keretében több világbajnok tartott bemutatót. Bár a körülmények nem voltak épp ideálisak (kicsik voltak a hullámok a part közelében, és kicsit összevisszák is), de így is rá kellett jönnöm, hogy ezek nem ugyanazt a sportot űzik, mint a messziről idetévedő turisták (khmm...).  Februári próbálkozásaim kb úgy viszonyulnak az itt látottakhoz, mintha a Városligeti tavon csónakázást hasonlítanánk a Niagarán raftingoláshoz. Van néhány közös pont:  mindkettőt csónakkal csinálják a vízen, de nagyjából itt vége is a hasonlóságoknak. Pedig kívülről egyszerűnek tűnik: jön a hullám, eveznek felpattannak, és mennek (néha ugranak vagy forognak). De mint egy errefelé népszerű ausztrál komikus mondta, ő is kipróbálta, mert egyszerűnek tűnt, de aztán rájött, hogy  valójában egyszerűbb megenni egy nagy marék homokot és inni rá egy liter sós tengervizet, mint szörfözni.
Miután vége lett a bemutatónak, körbesétáltam a partszakaszt. Vannak strandröplabda pályák is, tisztára, mint Balatonmáriafürdőn, kár, hogy az ott megszokott csapat nincs itt :-/

A strand legtávolabbi sarkához közel felfedeztem egy kölcsönzőt, legközelebb valószínűleg ezt fogom megcélozni, már csak valami csomagmegörzőt kellene találni a cuccaimnak. Visszafelé sétálva a pusztító napsütésben már éreztem, hogy fel kellene venni a pólót, mert kezdek leégni. Még csak tavasz van errefelé, nem is volt nagyon meleg (24 fok), viszont felhő alig, az UV sugárzás valószínűleg extrém magasságokban. Ennek ellenére a kellemes hőmérséklet és hűvös szellő egy ideig elnyomta a pusztuló bőrsejtek halálsikolyát. Persze kenem magam vastagon, de sajna inkább amolyan északi típus vagyok, viszonylag világos bőrrel és szemmel (nehezen hiszem el, hogy az őseim Belső-Ázsiából lovagoltak be a Kárpát-Medencébe), ezért a kence nem sokáig véd meg. Igaz, most már néhány árnyalattal barnább vagyok (régen láttam telet :D ), de kövér-gyerekkoromban, mikor a gátlásaim ellenére nagynéha mégis  levettem a pólómat a napon, nehezen lehetett rámnézni, mert hóvakságot okoztam. Node visszatérve a fényesebb jelenhez, mire visszaértem a központi részre, elkezdődött egy koncert, egy zenekar hol Beach Boys-ra emlékeztető számokat, hol reggie-szerűséget játszott.

Nem volt nagy szám, de a hely hangulatához tökéletesen illett, ezért elidőztem ott egy kicsit és néztem a lötyögő közönséget, mielőtt elindultam „haza”.

Az Árnyék

Ezen a héten régebben itt dolgozó kollégákkal járok ki ügyfelekhez, hogy lássam, mit és hogyan csinálnak. Ezt "shadowing"-nak, vagyis "árnyékolásnak" mondják, tehát most én vagyok az Árnyék.

Volt valami rossz szuperhősös mozi ilyen címen, jó 10 évvel ezelőtt, de nem bírtam végignézni, annyira hulladék. (Ha jó szupehős-filmet akartok, akkor nézzétek meg inkább a Watchment vagy a Kick/Ass-t :D ) Az árnyék-módszer nagyon hasznos, sokat lehet tanulni belőle. Nem is annyira szigorúan szakmai dolgokat (bár olyanokat is), inkább azt, mi a különbség a hasonló projektek otthoni és itteni megközelítése között. Otthon az ügyfél többnyire a projekt kimeneteléért fizet. Vagyis mondjuk, hogy egy cég szeretne egy új, pénzügyi tervezésre vagy riportolásra szolgáló alkalmazást. A tanácsadó cég ajánlatot tesz arra, hogy mennyi idő alatt és mennyi pénzért csinálja meg azt, a végén (jellemzően néhány hónap múlva) átveszi és kifizeti az előre leszerződött összeget. Ez persze erős egyszerűsítés, de nagyjából így működik. Itt ez a cég viszont nem a végeredményért, hanem kizárólag a tanácsadók idejéért számláz. Vagyis azt mondja, hogy itt egy remek szoftver, amivel meg lehet csinálni azt a rendszert, amire szükséged van, vedd meg, mi pedig küldünk tanácsadókat, akik megtanítanak rá, hogy építsd fel a saját modelledet. Az első lépéseket együtt megcsináljuk, aztán akkor és annyit megy ki a tanácsadó, amennyire szükséged van a továbblépéshez. Hiszen nagyrészt az ügyféltől függ, hogy mennyi segítsége van szüksége (nagyvonalú becslés készül persze). Ha értelmes embereket és elég időt szán az egészre, akkor kevésre, ha nincs elég embere, akkor többre. Szakmailag is nagy a különbség a két megközelítés között (hogyan tervezed meg és menedzseled a projektet), de ezzel nem untatnálak halálra benneteket. Inkább a szoft oldalát nézzük a dolognak, az talán érdekesebb. Ilyen szempontból szerintem a legnagyobb különbség a bizalom megléte vagy hiánya. Otthon nagyon nehéz lenne eladni egy ilyen megközelítésű projektet, mert az ügyfél azt gondolja, hogy persze, idejön a tanácsadó, kifizetünk egy csomó pénzt, ő meg elhúzza az egészet, hiszen idő alapon fizetjük. Ha kétszer annyi idő alatt csinálja meg, akkor nekünk duplaannyiba fog kerülni. És különben is, ki garantálja, hogy olyan lesz az eredmény, mint amilyet elképzeltünk? Amennyire látom, ezeket a kérdéseket a bizalom válaszolja meg. Az ügyfél bízik abban, hogy a tanácsadó az ő érdekében dolgozik és megtesz mindent a sikerért, a többi csak az ügyfélen múlik. Nekem úgy tűnik, otthon ez csak ritkán működik.
Másrészt viszont épp ezért a tanácsadónak folyamatosan hasznosnak és hatékonynak kell lennie, mert ha nem az, akkor az ügyfél jogosan kérdezheti, hogy vajon miért fizessek ki ezért a napért x dollárt, mikor nem haladtunk előre? Nincs saját irodában végzett munka, szinte mindig az ügyfélnél és az ügyféllel kell dolgozni, és minden kiszámlázható órával elszámolni mind az ügyfél, mind a cég vezetése felé. Ez azért elég kihívó tud lenni.
Az árnyékoláshoz visszatérve hétfőn és kedden egy nonprofit cégnél jártam egy kollégával. Ez a kormány gyerekvédelmi intézménye, vannak gyerekotthonaik, ahol árvákat, veszélyezetett és fogyatékos gyerekeket helyeznek el, illetve oktatással és tanácsadással foglalkoznak. Itt épp most indul egy projekt, egy olyan alkalmazást akarnak építeni, amellyel a gyerekotthonok kihasználtságát, és a szervezet pénzügyeit tudnák nyomon követni és tervezni. Ide visszamegyek jövő héten is, sőt, az is lehet, hogy az egész hetet ott töltöm. Szerdán és csütörtökön egy nagy viszontbiztosító társaságnál néztem meg egy oktatást. Itt durván untam magam, egy kolléga nagyon alap dolgokat magyarázott új üzleti felhasználóknak. Délután már jó lett volna, ha kitámaszthatom a szemhéjaimat egy gyufaszállal, mert tényleg majdnem elaludtam a hátsó sorban.

Maga az oktatás nem volt rossz, jól csinálta a kolléga, de én is sokszor oktattam ugyanezt otthon, így napi 8 órában nézni fájdalmasan unalmas volt. Reggel viszont remek idő volt, kicsit korábban értem a helyszínre, így sétáltam egyet a szemben lévő nagy parkban.

Az oktatáson öt, negyven körüli ember vett részt az IT és a kontrolling osztályról, ők elmentek meginni egy sört ebédidőben egy közeli pubba és minket is invitáltak. Én viszont kivételesen hoztam szendvicseket, csakúgy, mint az oktatást tartó kolléga, ezért inkább kimentünk a parkba enni. Ebédidőben sokan kiültek a padokra és a fűre, és mi is ott ettünk, a háromcentisre nyírt gyepen ücsörögve a napsütésben.

Ezt még reggel lőttem, délben nem akartam nagyon hülye turistának tűnni és sziesztázó embereket fényképezni.

Kicsit furán éreztem magam öltönyben piknikezni, de egyrészt sokan tették ugyanezt, másrészt nem rossz ez így november közepén. 

Ha hétvégén is jó idő lesz, lehet, hogy végre lemegyek a partra. Jut eszembe, még a koszfészekben megismert amerikai fotós invitált egy érdekes programra, mikor költözött kifelé. Most, hogy megjött a felesége, felköltöztek kicsit északabbra a várostól, és új szomszédjuknak egész érdekes hobbija van: extrém horgászat... Kíváncsi voltam, mi lehet extrém a horgászatban, a horgászatról inkább a csend és nyugalom (és unalom) jut eszembe, de ezek ott kicsit más dimenzióban nyomják a dolgot. A lényeg: kajakról horgásznak cápára. Persze nem nagy fehérre, csak kisebb fajtákra, de akkor is, nekem elég meredeken hangzik a dolog. A fotós viszont nagyon rá volt kattanva, hogy ő is kipróbálja, és győzködött, hogy majd írjak neki és mehetünk együtt. Szerintem ezek hülyék, de végülis tényleg kissé unalmasak a hétvégéim egyedül , talán jót tenne egy kis izgalom :-)

Új albérlet

Szombaton kiköltöztem a koszfészekből. Bár nagyon hosszúnak tűnt az ott eltöltött két hét, a végére azért nem volt annyira vészes, mint amennyire az elején láttam a helyzetet. Igaz, volt néhány csótány, de azokhoz állítólag hozzá kell szoknia mindenkinek errefelé. A patkány pedig csak legenda, én sosem láttam... Ellentételezésképpen találkoztam néhány érdekes emberrel, volt ott mindenféle szerzet az amerikai fotóstól az indiai szoftvermérnökön át a kezdő ausztrál brókerig. Persze mindenki átmeneti szállásnak használja a helyet, de épp ezért akár érdekesnek is mondhatnánk. Ennek ellenére nem kis megkönnyebbüléssel távoztam és vettem birtokba végre saját bérleményemet, főleg mert zökkenőmentesen ment minden. Kicsit aggódni kezdtem ugyanis néhány napja, mikor felhívott az ingatlanügynök, hogy valami adminisztrációs hiba történhetett, mert a lakás száma valójában 13-as, nem 22-es, mint a hirdetésben szerepelt. Én pedig úgy emlékeztem, hogy a 22-es lakást néztem meg előző héten, de ki figyelte mi van kiírva a kitámasztott ajtóra, mikor bementem kb. 6 másik emberrel egyszerre... Ezt meghallván Sonny, a pénzügyesünk rögtön előjött egy rémtörténettel, miszerint egy ismerőse ismerősét hasonlóképp verték át, megmutattak neki egy pöpec kis lakást, aztán aláírta a szerződést egy másikra, mert nem vette észre a "hibát" a szerződésben. Az aláírásra ugyanis az ingatlanirodában került sor, csakúgy, mint esetemben. Miután fizetett is és aláírt mindent, sok helye nem volt a reklamációnak. Ezek után megírtam az ügynöknek, hogy nekem teljesen mindegy, hányas szám a lakás, nem érdekel, hogy a 13. emelet 13. számú lakása és hogy éppen november 13-án költözök be, mert egy cseppet sem vagyok babonás. Egy valami számít, hogy ez a lakás ugyanaz legyen, mint amit szombaton megnéztem. Biztosított róla, hogy ez az, de a kulcsot csak az irodában tudja odaadni szombat reggel, nem tud velem eljönni megnézni. Mivel már én is fizettem és aláírtam, nemigazán volt mit tenni, mentem szombat reggel és átvettem a kulcsot. A szerződés aláírásakor voltam már ott, teljesen rendben lévő, közepes ingatlanirodának tűnt, amely egy hálózat része, ezért bíztam benne, hogy nem lesz probléma. Az ügynök egyébként egy igazi unszimpatikus, tenyérbemászó, 25-30 közötti piperkőc, mindig kiöltözve, igyekszik hozni az "üzletember" figurát, de mikor megszólal, a nyelvi korlátoktól függetlenül érezhetően árad belőle a sötétség. Tehát szombat reggel bementem a kulcsokért, és kiderült, hogy ez valójában a 13. számú lakás, de a tulajdonos valószínűleg babonás lehetett, és nem akarta a 13/13-as lakást, ezért átnevezte 22-nek, ez a szám van az ajtón, viszont ettől még a postacímem 1313.
A kulcs átvételekor aláírattak egy részletes fényképes listát a lakásban található tárgyakról. Ezen olyanok is szerepelnek, mint pl. két pár evőpálcika, műanyag zacskók vagy "1 db kék gyertya", és hogy hol és hány helyen van megkarcolva a fal. Szeretném majd visszakapni a kauciót, ezért az első dolgom az volt, hogy a listán szereplő használhahatlan tárgyakat begyömöszöltem egy szemeteszsákba és betettem a szekrénybe. A lakás amúgy teljesen rendben van. Bár kicsi, 35-40 nm lehet, egy embernek tökéletes, talán két embernek is elég szűkösen, amíg nincs sok cucc. Sajna néhány alapvető felszerelés hiányzik, van pl. porszívó és vasaló, de nincs vasalódeszka, partvis vagy felmosószett. Gyakorlatilag az edények és evőeszközök is hiányoznak, ezért lesz mit beszerezni. Vasárnap el is kezdtem és vettem néhány alap dolgot. Tévé és internet sincs, előbbi nem nagyon zavar, az utóbbi viszont annál inkább, ez számomra a lakás legnagyobb hiányossága. Gyorsan rendeltem is, de csak két hét múlva kötik be, addig mobilnet, igencsak korlátozott adatforgalommal. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy sikerült viszonylag gyorsan új szállást találni. Az életszínvonalam óriásit ugrott felfelé egy röpke nap alatt. Kicsit érzékeltetve a különbséget: múlt szombaton még itt mostam az előző szálláson, pénzbedobós mosó- és szárítógéppel (3 + 2 dollár...):

Ezen a szombaton már a saját fürdőmben:

Ha ilyen ütemben haladok lakás téren, akkor 2 év múlva kiveszem a Playboy Villát. "Bútorozva", persze :-) Komolyra fordítva, ebben a minilakásban jól elleszek hónapokig, ha sikerül beilleszkednem a cégnél. A cégről jut eszembe, hogy a szomszéd épületben van az iroda, a bejárattól kb. 50 méterre :-) A házban van még Coles szupermarket (este 10-ig nyitva), metrómegálló a ház alatt (a november 20-i bejegyzésben írtam róla, az ott látható kép tulajdonképpen a belső udvar). Van még 100 méteren belül buszmegálló, gyorséttermek, ruhatisztító, konditerem 30 méterre. Körültekintően választottam meg a helyszínt.
Öcsém reklamált, hogy idén nem teszek fel elég képet (valószínűleg unja a szövegelésem), ezért a továbbiakban képekben folytatom:

A ház:

A bejárat:

Az előtér:

A nappali-konyha:

  

Kilátás az erkélyről : balra nézve végeláthatatlan kertváros a magasból:

Jobbra régi irodaházak, középen részlet a cityből, a Sydney kilátótoronnyal (ha nem lenne ez a ronda betonizé, pont látnám a Harbour Bridge-et is):

Külön hálószoba nincs, a konyhapult választja el a hálórészt a nappalitól, a másik falon tükrös beépített szekrény:

Fürdő mégegyszer:

Ennyi az egész...

Lóverseny

Időközben szerencsére melegebbre fordult az időjárás errefelé, éjszakánként épp kellemes az alvólyuk hőmérséklete is. Az első héten gyakran 9-10 fok közelébe esett az éjszakai hőmérséklet, és mivel a "hálót" kétoldalról egyrétegű üvegfelületek határolják (hőszigetelés nulla), és a házba az itt szokásosnak megfelelően nem építettek fűtést, néha hosszúnadrág-kardigán szerelésben voltam kénytelen aludni. A helyzet azonban rohamosan javul e téren is, most már kellemes meleg van, és a desktopra kitett időjárás előrejelző widget szerint legábbis nem fogok fázni a holnapi költözködés alatt sem:

Ezen a héten a Sydney Ferries-nél elvégzett fércmunkán kívül annyi történt, hogy elmentem megnéztem egy rövid oktatást, amelyet egy kolléga tartott az egyik itteni nagy bank kontrolling osztályán dolgozóknak, akiknek az a dolguk, hogy a hozzájuk tartozó területek informatikai költségvetését megtervezzék egy évre előre. Mit mondjak, elég fogalmatlannak tűntek elsőre.

Cégünk csütörtökönként közös ebédet "rendez" a belvárosban, bárki a kb 15 tanácsadó közül, aki nálunk dolgozik, jöhet, ha épp a környéken dolgozik (illetve elvárt, hogy ha tud, jöjjön). Az irodában nem nagyon találkoznak egymással, és ezeknek az ebédeknek az lenne a célja, hogy legalább heti egyszer összejöjjenek, tapasztalatcseréljenek, szocializálódjanak, vagy legalább tudják, ki dolgozik épp a cégnél. Sajna én nem éreztem túl jól magam, egyrészt mert senkit nem ismertem, másrészt pedig rá kellett jönnöm, hogy nagyon nehezen értem meg, ha két ausztrál vagy egyéb angol anyanyelvű egymás között beszélget és viccelődik. Ha tudják -és tekintetbe is veszik-, amikor hozzám beszélnek, hogy én nem vagyok anyanyelvű, akkor rendben van a dolog, de ha egymást ugratják vagy sztoriznak, akkor elég esélytelen bekapcsolódni. De nézzük ennek is a jó oldalát, az utóbbi két hétben először most ettem először "normális" ebédet és nem gyorséttermi hulladékot.

Ha már a társasági események, akkor múlt héten volt egy pozitívabb élményem is. Kedden volt az évente egyszer megrendezésre kerülő "Melbourne Cup" elnevezésű lóverseny. Nagy a felhajtás körülötte, sok bolt korábban bezár, sőt, állítólag a szomszédos Victoria államban egyes helyeken egyenesen munkaszüneti nap van emiatt... Ez alapján arra gondoltam, hogy valamiféle egész napos versenysorozat lehet, de ehelyett -legalábbis ami nekem átjött- annyi az egész, hogy délután van egy futam, ahol egy kört futnak a pályán a lovak. Kb 3 perci tart az egész. A fene se érti. A kezdés előtt 20 perccel ültem az irodában három brit kollégával (csak mi voltunk + a recepciós), amikor szóltak, hogy akkor most lemennek valahova megnézni a futamot, jövök-e én is. Őszintén szólva fogalmam sem volt, miféle lóversenyről beszélnek, de azért mentem. Betértünk a legközelebbi pubba, vagyis csak szerettünk volna, mert egyszerűen nem fértünk be. Annyi öltönyös irodai csóka zsúfolódott össze, hogy az ajtótól 15 cm távolságban megrekedtünk, és teljesen esélytelen volt bármit inni vagy látni. A környék összes helye nagyjából ugyanígy festett, ezért nem is próbálkoztunk velük, elmentünk -vagyis inkább kocogtunk....- egy néhány utcával lentebb fekvő nagy, nyitott kerthelyiséggel rendelkező bárba, ahol szintén sokan voltak, de legalább befértünk. Itt is hemzsegtek a népek, a lányok többsége feltűnően ki volt csípve, többségük kalapban vagy egyéb díszes fejfedőben pompázott, és már nagy volt a hangulat (nagyon kora délután).

(Ők nem a bárban voltak, csak a ruhák illusztrációjaként tettem be ezt a képet a helyszínről :-) )

Gyorsan rendeltünk sört, és irány a kivetítő. Kicsit elméláztam azon, hogy vajon mennyire bölcs dolog a második munkanapomon munkaidőben sörözni és lóversenyt nézni egy bárban, de hát nincs mit tenni, az alkalmazkodóképesség a túlélés kulcsa ugyebár, nem az erő vagy az ész. Perceken belül el is kezdődött a futam, és a tömeg egyre hangosodó szurkolásba kezdett a tévé előtt. Gondolom az angol gyökerek miatt itt is mindenki mindenre fogad, úgyhogy jónéhányan fogadócetliket lobogtatva ugrabugráltak és izgultak. Egy lány láthatóan nyert is egy nagyobb összeget, legalábbis ezt a következtetést vontam le a sikoltozásából és abból, hogy minden körülötte állónak a nyakába ugrott a futam után. Miután vége lett a nagy derbinek, bekapcsolták a zenét és egy négytagú kongás-csapat meglehetősen összevissza dobolásba kezdett, mi ürítettük poharunkat és jöttünk vissza dolgozni. Visszafelé megkérdeztem az angolokat, hogy miért ez a nagy felhajtás, azt válaszolták, hogy ők sem tudják, maga a verseny valószínűleg csak egy jó ürügy a partizásra és az összejövetelekre...

(Azóta utánanéztem, a Melbourne Cup-ot 1861 óta rendezik meg november első keddjén, ez a világ leghíresebb kétmérföldes lóversenye, három évesnél idősebb lovakkal lehet indulni. Hátha egyszer ez lesz a húszmilliós kvízkérdés valahol :D)

Az első bevetés

Vasárnap későn este kaptam egy e-mailt a két ügyvezető közül az egyiktől, Bentől, miszerint hétfőn és kedden egy bemutató alkalmazást készít egy lehetséges ügyfélnek, segíthetnék neki ebben. Kedden pedig elmehetnék egy régi ügyfélhez, ahol egy kolléga oktatást tart, megnézhetném, hogy csinálja. A jövőre nézve kissé baljós előjelnek vettem, hogy vasárnap este küldözget ilyen emaileket (végülis Ausztrália, lazaság, easy-life...), de azért nem bántam, bemelegítésnek jók az ilyesmik. Múlt héten úgysem nagyon haladtam semerre, pedig határozottan szükségem lenne valami könnyed feladatra, hogy felvegyem a ritmust. Így hétfő reggel bementem és vártam a hívást. Szokás szerint senki nem volt bent, kicsit később megérkezett a másik ügyvezető, Jason. Telefonálgatott az irodájában, aztán odajött az asztalomhoz, és nekem szegezte a kérdést: „Készen állsz egy kis TI-ra?” (Ez a szoftver egyik komponense, amivel dolgozunk.) Magamban megvontam a vállam, és azt válaszoltam: „Miért ne...” Gondoltam ő is valami hasonló feladattal talált meg, mint Ben, és nekem tökmind1, melyiküknek segítek, játsszák le egymás között. Erre a válasz: OK, akkor menj el légyszíves a Sydney Ferries-hez, van valami gondjuk és a tanácsadó, aki korábban ott volt, már nem dolgozik nálunk. Lefirkált egy nevet és egy telefonszámot egy cetlire, és a kezembe nyomta. Elég rezignált lehettem aznap reggel, mert egy újabb belső vállmegvonás után- annyit mondtam, hogy „OK”, és indultam. Lehet, hogy legalább egy kicsit kérdezősködi kellett volna, hogy adjon valami háttérinfót, és ki ez egyáltalán, akihez megyek... Útközben elgondolkoztam azon, hogy elég kockázatos így kiküldeni valakit ügyfélhez. Én nem ismerem sem az ügyfelet, sem az eddig ott elvégzett munkát,  a főnökeim sem ismernek engem... Szóval senki nem ismer senkit, és ez a lépés nem vall túlságosan átgondolt vezetésre. A szóban forgó ügyfél a Sydney Ferries nevű társaság volt, ez a cég üzemelteti a kompokat, amelyekkel vasárnap utazgattam.

Kis színes: Mint azóta megtudtam, az első komp-szolgáltatást 1789-ben indították el Sydney központja és a folyón feljebb lévő farmok között. Az első hajó még vitorlás volt, és az Angliából ideszállított elítéltekkel ácsoltatták. Azóta egészen jól kinőtték magukat, évi 175ezer járatot indítanak, 14 millió utassal, a központi kikötő a tegnap emített Circular Quay-en található, az Operaház és a Harbour Bridge szomszédságában, a belváros toronyházai előtt.

A cég központja is bent van a központban, persze ez egy önkormányzati vállalat, úgyhogy az iroda egyáltalán nem csillivilli kivitelű bankszékházszerűség. A részleg, ahol voltam, fél szintet foglal el, a szokásos egy légtér az egész, az asztalsorok mellmagasságú paravánokkal vagy irattároló szekrényekkel elválasztva, kb.50- 100 munkaállomással (egy sorban 5-10 asztal). Nyomasztó lehet egy ilyen helyen dolgozni. Az ember, akihez mentem, valami kontroller-szerűség lehetett, elmondta és megmutatta, hogy van egy folyamatuk, amelyik 2 napja lehalt, és azóta nem jönnek a riportok a napi statisztikákkal, rá kellene jönni, mi lehet a gond.  Erre rögtön meg is fogalmazódott bennem a válasz, miszerint az lehet a gond barátom, hogy fogalmam sincs, hogy mit és miért csinál a rendszeretek, másrészt nem különösebben értek a VBA makrókhoz, ahol érzésem szerint a hiba forrása található. Persze ehelyett belül megvontam a vállam –megint-, majd nagyon komoly és szakértő arcot vágva megígértem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt. A fickó otthagyott egy kollégával, akinek a hasonló riportok elemzése a feladata, mondván, hogy ő majd mindenben a segítségemre lesz, és távozott. Újabb emberünk Hong Kongból érkezett Sydney-be 10 évvel ezelőtt, és most nagyjából úgy beszél angolul, mint én fogok 3 hónap múlva. Legalább átérezte, hogy vannak még nehézségeim a nyelvvel :-) Dokumentáció persze semmiről nem volt, ezért nyomozásra és némi beleérzésre is szükség volt ahhoz, hogy nagyjából megértsem, miről szól a modell, aztán még némi nyomozgatás után eljutottam addig, hogy az első benyomásom helyes volt, és tényleg nem a TM1-ben (az általunk bevezetett szoftverben), hanem valamelyik agyonmakrózott Excel fájlban van a hiba. Ezt előbb meg kellene találni a VBA kódban, kitalálni, hogy működne jól és javítani. Sajna nem vagyok sem programozó, sem semmilyen informatikus (néha bánom, hogy nem végeztem el vmi ilyen sulit végül), szóval ez nem volt éppen testhezálló feladat, de otthon már kezdtem megszokni, hogy olyan feladatokkal találnak meg, amikhez nem nagyon értek... Mielőtt még halálra untatok mindenkit (főleg magamat, én ott voltam, úgyhogy tudom, mi lesz a vége), dióhéjban: sikerült azonosítani a hibát, de a srácnak el kellett mennie 5-kor, úgyhogy hazahoztam, és mivel úgysem volt jobb dolgom, hajnalra megcsináltam (nem kevés sikertelen próbálkozás és súgó-böngészés után). Kedden visszamentem, kijavítottam élesben is, és megírtam Jason-nek, hogy probléma megoldva. Közben rájöhetett, hogy talán nem volt túl bölcs döntés csak úgy kiküldeni, mert a válaszába beleírta, hogy a medence mélyebbik felén lökött bele a vízbe.

Abból most nem vonnék le messzemenő következtetéseket, hogy ez egy sikeres momentum volt, a legnagyobb pozitívum inkább az, hogy ha ilyen ütemben gyorsulnak a dolgok, talán már decemberben el tudom dönteni, hogy maradjak-e legalább addig, míg otthon újra +20 fok lesz, vagy inkább menjek haza fagyoskodni.

Watsons Bay

Vasárnap végre napsütésre ébredtem, és e fölött érzett örömömben úgy döntöttem, hogy összekapom magam, csinálok valami értelmeset, és szabadidőmben is kimozdulok a koszfészekből, mielőtt kaffkai átváltozáson esek át (bár talán ez esetben jobban beleillenék a környezetbe :D). Előbb azonban még délelőtt  beszereztem egy új mobilt, előfizetéssel együtt.

Legalább többé nem fogok eltévedni a városban, elindulhatok bárhová anélkül, hogy útvonalterveket készítenék és Google térkép-részleteket fényképeznék a laptop képernyőjéről, akárhányszor csak nekivágok a toronyházak dzsungelének.

Kihasználva a kezdeti lendületet, egy egészséges és tápláló chilisbabkonzerv-ebéd elköltése után a hétköznapokon viselt öltönymaskarát végre rövidnadrág-póló-sapka-hátizsák-ritka borosta kombinációra cserélve kompra szálltam és minden különösebb cél nélkül behajóztam a centrumban lévő kikötőbe (Circular Quay). Mint nem sokkal korábban megtudtam a helyi közlekedési vállalat útvonaltervező alkalmazásából, a koszfészektől 633 méter távolságban található egy kompkikötő...

 És már jön is...

A hajók Brisbane-hez hasonlóan itt is a helyi tömegközlekedés szerves részét képezik, és ha már egyszer vettem drágán „összvonalas” bérletet, gondoltam használom is. A hajóval közlekedés a helyiek számára valószínűleg nem különbözik a buszozástól, de a magamfajta szárazföldi patkánynak eleinte élményszámba megy, ha hajóval utazhat. Főleg, ha az indulástól számítva 8 percen belül mindjárt mindenféle népszerű turistalátványosságok közelében találja magát.

Nekem amúgy a híd jobban tetszik, mint az Operaház...

Olyasmit forgattam a fejemben, hogy elmegyek sétálni a Botanikus Kertbe, esetleg a régi városrészbe, de aztán a központi kikötőből kifelé megláttam az egyik kijelzőn, hogy hamarosan indul egy hajó Watsons Baybe. Eszembe jutott, hogy néhány héttel ezelőtt egy barátom, aki nemrég járt itt, ajánlotta, hogy menjek el ide (ezúton is thx to Teszti :D), így inkább felpattantam erre a hajóra.

Watsons Bay Sydney egyik külvárosa. Mondjuk mint nálunk Csepel. Csak kicsit szerencsésebb adottságokkal. Korábban fontos katonai szerepet töltött be, mivel innen jól be lehetett ágyuzni a Sydney-öböl bejáratát, de mára természetesen elvitték az ágyukat (manapság viszonylag kevés eséllyel támadnak vitorlásokkal a tenger felől), és parkká alakították ezt a részét.

Már mikor kikötöttünk, látszott, hogy egész kellemes, nyugis hely lehet, a kikötő mellett homokos kis öböl, a háttérben „szerény” házikókkal. A kikötő mellett park, néhányan már most piknikeznek, ha kicsit feljebb mész, visszafordulva látszik a belváros híres sziluettje.

Pár száz méter (felfelé) és máris eléred a földnyelv másik oldalát, ahonnan át lehet látni a környék nagy részét. Keletre a Sydney öböl, a távolban a központtal (jobbra a Harbour Bridge)...

 ...nyugatra az óceán, a tengerbe zuhanó sziklafalakkal.

Mióta október végén idejöttem, csak egy nagyvárosban éreztem magam, amely akárhol máshol is lehetne, de vasárnap néhány órára újra Ausztráliában voltam.