Kék Hegyek

Letudtuk az utolsó munkahetet Sydney-ben, ami szerencsére rövid volt, én már szerdán befejeztem a munkát, és Hajni is csak csütörtökig dolgozott, Nagypéntek itt munkaszüneti nap. Meglepetésemre csütörtök estére a cég vezetői búcsúsörözést szerveztek nekem, annak ellenére, hogy épp a legádázabb versenytárshoz készülök dezertálni. Rendes tőlük. Nagyjából mindenki el is jött, akit legalább névről ismerek, beleértve a teljes (3 fős) vezérkart is. Az elmúlt fél évben folytatott „ha hallgatok, bölcs maradok”, egyébként pedig „dolgozok mint a gép” taktika bevált, úgy látták, hogy jól csinálom, amit csinálok, és sajnálják, hogy ilyen gyorsan lelépek. Pedig – megmondva az őszintét – a fejlesztés és a technikai mélységek nem az én asztalom, és néha untam is az egészet, másrészt pedig úgy gondolom, hogy a projektek vezetését és az ügyfélmenedzsmentet jobban csinálnám. A lényeg, hogy az előbbi nem tűnt fel senkinek, az utóbbit pedig itt egy ideig biztosan nem fogom hajtani, hacsak nem ébredek arra egy reggel, hogy tökéletesen beszélem az angolt. Túláradó beszélőkémet jól mutatja, hogy – mint csütörtökön kiderült -, az egyik szenior tanácsadó Terminátornak becézett a hátam mögött. Nem mintha bármiben hasonlítanék Arnie-ra, a név abból jött, hogy bárhova elküldtek bármit megcsinálni, különösebb kérdezősködés nélkül mentem, és általában annyit küldtem vissza e-mailben beszámoló helyett, hogy „It's done. V.” („Elvégezve. V.”). Ezen a harmadik sör után jókat derültünk, és próbáltam elmagyarázni, hogy többnyire nem vagyok ennyire mufurc, sőt, meglehet, hogy otthon egyesek odáig mennek, hogy jó fejnek tartanak, akinek még némi humorérzéke is van, de ezt angolul nemigazán tudom átvinni, ezért nem is nagyon keresem rá a lehetőséget, maradok az szükséges minimum kommunikációnál. Erről beszéltünk nemrég egy kollégával, aki olasz bevándorló családból származik, de már itt született. A szülei maradtak az olasz közösségben, mikor bejöttek, csoportosan mentek dolgozni egy gyárba, egyikük, a műszakvezető beszélt angolul, ő fordított a főnökségnek, a többiek csak egymással kommunikáltak. Ő és a bátyja persze már itt jártak iskolába, majd később egyetemre, és az angol lett az anyanyelvük. Olaszul alapszinten beszél, míg a szülei a 40 év alatt megtanultak valamennyire angolul, de nem eléggé ahhoz, hogy igazán „mélyen” és szabadon tudjanak tetszőleges témáról beszélgetni, ez a fajta kommunikáció már nehezükre esne. Így szinte nem is ismeri a szüleit, mert gyakorlatilag nem beszélnek közös nyelvet. Tanulságos sztori. Az este is jól sikerült, lehet, hogy a jövőben mégiscsak kellene egy kicsit szocializálódni kollégákkal is.

Húsvét vasárnap pótoltuk egy régi elmaradásunkat, és végre el mentünk megnézni a Kék Hegyeket (Blue Mountains). Régóta terveztünk már oda egy kirándulást, hiszen ez az Operaházhoz és Manly-hez hasonlóan afféle „kötelező” látnivaló az ide látogató turisták számára, illetve ( a Hunter Valley mellett) az itt élők egyik kedvenc kirándulóhelye. Az eredeti ötlet hónapokkal ezelőtt az volt, hogy egy szervezett buszos túrára fizetünk be, de azok most a Húsvét miatt vasárnap nem indultak, és különben is, a programok többsége tartalmazott vadaspark-látogatós koalaölelgetős, kenguruetetős részt is, ami minket most nem érdekelt, inkább a saját szervezést választottuk és vonattal mentünk el a hegyekbe induló turistautak kiindulópontjánál fekvő Katoomba városkába. Innen több busztársaság indít járatokat, amelyek körbe-körbe mennek a legfontosabb látnivalók között.

A Blue Mountains tulajdonképpen a Sydney-t nyugatról határoló hegység. Sydney elővárosai nagyjából eddig terjednek, a hegység sűrű erdőkkel borított, mély kanyonokkal szabdalt mivolta miatt sokáig szinte áthatolhatatlannak számított, a mögötte fekvő területek gyakorlatilag el voltak vágva a külvilágtól. (Zárójelben: A város agglomerációjának méreteire jellemző, hogy vonattal több, mint két óra alatt lehet csak eljutni Katoombáig.)
A Blue Mountains arról kapta a nevét, hogy ha magaslatokról nézzük a hegyeket, akkor a közöttük megülő pára kékes árnyalatúnak látszik. Volt, hogy ezt tényleg látni véltem, de lehet, hogy csak azért, mert előtte olvastam róla, lefényképezni mindenesetre nemigazán sikerült.

Az időjárással nagy mákunk volt, szombaton és hétfőn szinte egyfolytában esett és szürkeség volt, de vasárnap az előrejelzésekkel ellentétben tökéletes kirándulóidőt dobott a gép (huszonegynéhány fok, napsütés), így lelkesen indultunk útnak. Arra számítottam, hogy az időpont-választás azért is szerencsés, mert mindenki más húsvétol, kimegy a tömegeket vonzó családi Húsvéti Show-ra az Olimpiai Parkba, vagy egyáltalán, talál magának valami más elfoglaltságot, és nem lesz nagy tumultus. Hát, helyiekből nem is volt, de arra gyorsan rá kellett jönnünk, hogy nagyjából egész Indiának ugyanez a remek ötlete támadt aznap, és Pakisztán lakosságának nagy része is a helyszínre érkezett (és akkor még nem említettük Kelet-Ázsiát). Így a vonatról leszállva rögtön ki is váltunk az emberfolyamból, hagytuk, hogy mások megrohanják a buszokat, mi inkább kerestünk egy kávézót, és megvártuk, míg a népsűrűség elviselhető szintre apad.

A körjáratok általában régi, londoni stílusú emeletes buszok, ezek egyikére szálltunk fel később:

Elrejtettem egy európait a képen:

Azt terveztünk, hogy a fő kanyon felett átlátszó aljú libegővel kelünk át (amit később másik szögből láttunk csak):

Mikor odaértünk a bejárathoz, akkora volt a sor, hogy lemondtunk erről, és inkább a kiépített turista úton gyalog leereszkedtünk a völgybe. Utólag úgy gondolom, ez a jó választás, mert ezen az úton alig találkoztunk néhány emberrel, annak ellenére, hogy gyönyörű a táj. Igazi esőerdős feeling, mindig csobog valami valahol, vízfolyások, vízesések, sziklapárkányokon lévő kilátópontok lépten-nyomon. Szövegelés helyett inkább beszúrok néhány képet, ezek szemléletesebbek...

A Blue Mountains leghíresebb látványossága a Három Nővér nevű sziklaformáció. A legenda szerint a környéken élő aboriginal Katoomba törzsben volt három gyönyörű nővér, akik kölcsönösen szerelembe estek a szomszéd (ellenséges) törzs három ifjú harcosával. A törzsi törvények persze tiltották az efféle kapcsolatokat, így a három fiútestvér úgy döntött, erőszakkal szerzi meg a lányokat, és a két törzs háborúzni kezdett. A harcok a lányok életét is veszélyeztették, ezért a törzs varázslója úgy próbálta megvédeni életüket, hogy – a tervek szerint átmenetileg, a háború végéig – kővé változtatta őket (briliáns ötlet, biztosan nem volt a környéken egy barlang, ahova elbújhattak volna). A varázslót azonban megölték az összecsapásokban, szerencsétlen nővérek pedig úgy maradtak, hatalmas, gyönyörű sziklákká változtatva. (Gyönyörűnek én nem mondanám őket, de kétségkívül nagydarab lányok, a legalacsonyabbikuk 906 méter magas.)

Az út nagy része meredek lépcsőkből áll, így nem csoda, hogy nem tolonganak a népek. Mi lefelé mentünk, az út végén, a kanyon alján található a világ legmeredekebb „vasútvonalának” alsó állomása. Vasútnak én nem nevezném, inkább afféle fogaskerekű, a meredeknek meredek, az biztos, majdnem derékszögben megy felfelé, így mikor beülsz, kicsit felhúzott térdekkel kuporogsz, viszont miután elindul, gyakorlatilag térdelsz.

Így egy perc alatt fent is van a tetőn. Lemaradni róla a nap végén, fáradtan viszonylag szívás, erre az állomáson nagy tábla is figyelmeztet, miszerint az utolsó szerelvény 5-kor indul, ha lekésted, akkor két lehetőséged van: vagy elindulsz visszafelé amerre lejöttél, ami egy óra meredek lépcsőkön való mászást jelent, vagy hívd rögtön a mentőket.

A túra után már csak a hegység másik kisvárosába, Leurába néztünk be, és fel is szálltunk egy visszafelé tartó vonatra, hogy megelőzzük a tömegeket.

Ma elkezdünk összepakolni a költözéshez, holnap reggel 8-ra megyek az autóért, és remélhetőleg 10 körül el tudunk indulni Brisbane felé.

Kellemes Húsvétot!

Vásárlás, Art Gallery of NSW

Két és fél hét múlva költözünk. Azt még nem tudom pontosan, hova, de azt már igen, hogyan. Az jutott eszembe, hogy érdekesebb lenne a repülés helyett ezúttal autózni Brisbane-ig, így látnánk, mi van a városokon kívül. Lefoglaltam hát egy autót néhány napra egy nagy kölcsönző cégtől. Igaz, hogy még nem vezettem az út rossz oldalán, és automata váltóval sem (ez olyan lesz), de itt az ideje kipróbálni. Lehet, hogy nem rögtön egy ezer kilométeres túrával kellene kezdeni, de mit tehetnék, így alakult :-) Ha elég messziről nézem a térképet, nem is vészes a táv. Mondjuk ha az egész kontinenst ráteszem...

Számomra meglepő módon nincs autópálya a két nagyváros között. Így lassabban fogunk odaérni, viszont többet látunk. Két-három nap elég lesz... Nagy volt a kísértés, hogy egy Ford Falcont foglaljak, amely egy gyakori és népszerű modell errefelé, ráadásul Mad Max is azzal nyomta anno ugyanitt, de ezen kérdésben egyelőre győzött a józanabbik felem, és beértem egy alsó-közép autóval (C szegmens, otthoni terminológiában: Golf-kategória), mert a Falcon méretre nagyjából megegyezik a 7-es BMW-vel, ami talán kicsit túlzás lenne. De azért megmondva az őszintét, vonz az a néhány ezer köbcenti, és még meggondolhatom... Csak ne fogyasztana úgy, mint egy pótos IFA :-)
Épp most megy egy Falcon reklám a tévében, igaz, egy még inkább túlmotorizált darabé. Ezt a reklámot sokat játsszák mostanában, otthoni szemmel nézve furcsa módon nem azzal akarják eladni, hogy mennyire kényelmes, megbízható, modern, takarékos, stb, hanem azzal, hogy mennyire jó hangja van :-) És tényleg... Megtaláltam a Youtube-on, be is szúrom ide, mert a reklámok szerintem jellemzők:



A vezetésről jut eszembe: remélem, nekem jobban sikerül majd eltalálnom kanyarodásokkor az íveket, mint annak a negyvenes hölgynek, aki mutatványának eredményét pénteken ebédelni menet volt szerencsém körberöhögni. A bevásárlóközpont parkolójából két sáv vezet az útra, a hölgyemény a jobb oldaliból kanyarodott volna, de nem sikerült elég nagy ívben vennie a kanyart, és simán felhajtott a mellette kanyarodó, agyontunningolt, földig ültetett Honda motorházára.

Lejönni már nem tudott, mert az első kerekei a levegőben kalimpáltak Mindenki jókat derült a látványon, kivéve a Hondát vezető, magát minden bizonnyal utcai versenyzőnek képzelő tizenéves. Pedig szerencséje volt, itt a családanyukák gyakran X5-ösökkel, Q7-esekkel és Land Roverekkel flangálnak, és azok lassítás nélkül átromboltak volna a rizsrakétán.

Mivel a strandidőnek vége, a beach helyett hétvégenként bevettük magunkat a városba.

Az őszre való tekintettel tegnap vásárolni indultunk. Az első megálló Sydney egyik leghíresebb és legrégebbi bevásárlóközpontja, a Queen Victoria Building volt.

Igazából ide inkább csak nézelődni mentünk, tényleg szép, de az üzletek többsége „kissé” drága.

A szomszédos, modernebb stílusú bevásárlóközpont sem épp olcsó, legalábbis a felsőbb szintek. A Gucci üzletében például egy fiatalember szemmel láthatóan méregdrága fekete öltöny-fekete ing-fekete nyakkendő öltözékben minden egyes vásárlónak udvariasan kinyitja az üzlet üvegajtaját, köszön, majd távozáskor elköszön és becsukja utánuk. Elképzeltem az álláshirdetést: jó kiállású, jó kommunikációs készséggel rendelkező, 25-30 év körüli férfit keresünk fotocella munkakörbe. Mekkora karrier. A Dolce & Gabbana pedig ránézésre fotómodelleket alkalmaz eladók helyett. Némi nézelődés után úgy döntöttünk, lejjebb megyünk néhány szintet, közelebb a realitásokhoz. Lentebb, illetve a közeli sétáló-bevásárlóutcában (Pitt Street Mall) már az otthonihoz hasonló áron lehet beszerezni a ruhákat.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Múlt héten kihagytam, hogy szombaton galériába mentünk kulturálódni (Art Gallery of New South Wales).

Annak ellenére, hogy teljesen ingyenes, szombaton sem volt tömeg, tolakodás nélkül lehet nézelődni a különböző állandó és időszakos tárlatokon. Van minden a kortárs fotóművészettől a klasszikus festményekig, és most épp egy Japán műtárgyakból álló kiállítás is fut. Van néhány több száz éves szamurájkard, amelyek nagyon tetszettek. Hihetetlen, milyen tökéletes pengét tudtak arrafelé kovácsolni, ma is ugyanolyan makulátlanul csillog az acél, mint 500 évvel ezelőtt, mikor elkészítették.

Itt bal szélen egy Picasso...

...amott egy másik teremben egy híres Rubens önarckép.

 Ebben a két teremben teljesen egyedül voltunk, az utóbbiban még őr sem állt (kamera persze van). Az egyik fotókiállításon kicsit többen voltak, de ott sem volt különösebb tumultus.

Utólag kiderült, hogy a látogatás sorrendjét kicsit elrontottunk. Nem terveztük meg, mit mikor nézünk, csak bóklásztunk össze-vissza, így utolsó előtti lépésként tévedtünk be a klasszikus, nagyszabású festmények közé, amelyek 5-6 nagy galériában vannak kiállítva. Eddig úgy gondoltam, hogy nem vagyok oda ezért a műfajért, akkor inkább a fotók vagy modern installációk, mert a felhőkön idétlenkedő hurkás csecsemők és túlsúlyos nimfák nem hoznak különösebben izgalomba. Ezen festmények némelyikétől viszont teljesen lehidaltunk, egyszerűen elképesztőek.

Szóval ezt kellett volna utoljára hagyni, ez volt az igazi katarzis. Az eztán sorra kerített, a 70-es években fényképezett tájképekből készített kiállítás már nem volt annyira érdekes. Voltak ugyan szép képek, de egy 200 éves, 3 méter széles, szinte térhatású olajfestmény tájkép után egy 30 x 20 cm-es fekete-fehér fotót már nehéz értékelni.

Olvasói kérdések

Gerő, kösz a kérdéseket, a megjegyzések rovat helyett itt válaszolok :-)

• ...jól is érzitek magatokat? Minden oké veletek?

Ez nem egyszerű kérdés... Mármint az első fele, mert az biztos, hogy minden oké velünk. A jól érezzük-e magunkat kevésbé fekete-fehér eldöntendő kérdés. Vannak dolgok, amiket szeretünk itt: az idő kellemes, a város szép, pazar partokkal, magas életszínvonallal, és úgy egyáltalán, hirtelen semmi negatív nem jut eszembe Sydney-ről. A munka most éppen abszolút semleges, nem élvezzük, de nem is vészes, és valamiből meg kell élni. A legnagyobb bökkenő, hogy túl messze van mindenki, aki számít nekünk, és ez néha beárnyékol minden mást. A másik probléma átvezet a következő kérdésre:

• Hogy megy az angol?

Boldogulunk, a jelenlegi állásainkhoz épp elegendő tudást már sikerült összeszedni, de ez minden. Én a magam részéről nagyon elégedetlen vagyok a „teljesítményemmel” e téren. Úgy tűnik, ezt mások másképp látják, de engem rettenetesen zavar, hogy közel sem tudom úgy kifejezni magam angolul, mint magyarul. Ezért nem is keresem a lehetőséget a kommunikációra sem a munkahelyen, sem azon kívül. Remélem, hogy e téren még javulni fog a helyzet a közeljövőben.

• Hajni, te mit fogsz Brisbane-ben csinálni? Van már valami állás?

Egyelőre nincs állás, de azt reméljük, hogy a mostanihoz hasonló munkát ott is gyorsan talál majd. Ha ez megvan, elkezd keresni mást, de az várhatóan nehezebb ügy lesz.

• Hajni, neked a nyelviskolát otthagyni nem problémás (pl. vízumügyben vagy pénz-bukó)?

Csak 5 hétre nevezett be a nyelviskolába, és annak már vége. Amúgy is pénzkidobás volt, jobban jártunk volna, ha elmegyünk helyette ejtőernyőzni vagy ilyesmi. Eddig egyikünk sem próbálkozott „esti” tanfolyammal, de most már tudjuk, hogy nem is érdemes. A diákok nagy többsége ide csak azért megy, hogy letudja a tanulóvízumhoz szükséges óraszámot, az angol tanulás senkit nem érdekel, így nem is hatékony. Persze az is lehet, hogy ez csak erre az egy iskolára igaz, de én azt mondanám, ha valaki angolt akar tanulni, akkor válasszon egy délelőtti kurzust. A vízum miatt Hajninak nem kell suliba járnia, mert az én vízumommal van itt, így gyakorlatilag azt csinál, amit akar, az a fő, hogy nekem legyen állásom.

• Milyen az élet anyagilag? Tudtok pénzt félrerakni? Ilyen értelemben is sikeres a kint lét?

Anyagilag minden OK. Annak ellenére, hogy Hajni részmunkaidős fizujának nagy része elmegy az otthoni lakásra, az én fizetésemből kényelmesen megélünk és félrerakni is tudok. Emellett épp a múlt héten kísértettek meg egy szabad szemmel is jól látható összegű fizetésemeléssel arra az esetre, ha meggondolnám magamat, és maradnék ennél a cégnél. „Szerencsére” már aláírtam a szerződést az új helyen, így nem nagyon kellett gondolkoznom rajta, de amellett, hogy mindig simogatja a lelkemet, mikor ezt a reakciót váltja ki a felmondásom, azt is mutatja, hogy van még tér a növekedésre.

• Tényleg haza akartok jönni 18 hónap után?

Most azt gondoljuk, hogy igen, mégpedig maximum 18 hónap után. Persze lehet, hogy nehéz lesz az úszómedencés apartmanházból visszamenni panelba lakni, az ittenihez képest kevés pénzért dolgozni, lenyomódni a magyar „viszonyoktól” és hangulattól, de mégis, szerintem hazamegyünk. Az okokat lásd fentebb...

• A japán cunami ott nem okozott gondot?

Nem, idáig nem ért el. Az észak-keleti partokra ugyan „szokatlan hullámzást” jeleztek előre, de azt hiszem, abból sem lett semmi.