Lakáskérdés

Ez a hét is jól indult. Múlt vasárnap beszereztünk egy kenyérpirítót és Hajni úgy gondolta hétfőn hajnalban -miközben én még javában az igazak álmát aludtam-, hogy épp egy füstérzékelő alatt készíti el a reggeli pirítósát. Így aztán arra ébredtem, hogy beindul és idegtépően visít a tűzjelző. A következő gondolatom az volt, hogy néhány másodperc múlva a nyakamba fog zúdulni az automata tűzoltó berendezésekből fröcskölő víz, ami mellesleg eláztat minden mást is a lakásban. Ilyenekből van jó néhány felszerelve, az ágy közelében kettő is:

Az óvatosság jogos, lakásokat, sőt a tűzlépcsőkön kívül a folyosókat és gyakorlatilag az egész épületet vastag szőnyeg borítja. Ha nem sikerülne az első percekben eloltani egy tüzet valahol, akkor nagyon gyorsan nagyon kellemetlen lenne a helyzet. Szóval jó, hogy van füstjelző, de talán egy kicsit túl érzékenyre van állítva. Azt nem tudtam, mennyi idő alatt indul be az oltás, és amúgy is hétfő reggel volt, értelmesebbnél értelmesebb gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben kiugrottam az ágyból. Leverhetném például egy székkel a mennyezetről a riasztót, attól tuti elhallgat. Aztán megláttam, hogy az egyik szélén a „Hush” feliratot (csend, hallgatás), megérintettem és elhallgatott. Aztán elengedtem és folytatta. Tartottam tőle, hogy állhatok ott morc fejjel félálomban nyújtózkodva, amíg Hajni lemegy a portára és megkérdezi, mi ilyenkor a teendő, de aztán egy perc múlva megpróbáltam megint elengedni, és akkor már elhallgatott. Illetve majdnem, mert még húsz percig percenként egyszer gyanakodva megcsippant, pont csak annyira, hogy ne tudjak már visszaaludni. Persze mire meguntam a küzdelmet, megint felkeltem és megittam a kávémat, abbahagyta.
A lakást egyébként egészen megszerettük elhanyagolható mérete ellenére. 6 hónapra kötöttem meg a szerződést, elvileg május közepén járna le, ezért is ért váratlanul a héten kapott levél, amelyben az ingatlanügynökség értesít, hogy a bérleti díj május 1-től heti10 dollárral emelkedik. A levél szerint ezt a szerződés szerint megtehetik 60 napos értesítéssel. Előkerestem a szerződést (kb. 20 oldal, apró betűvel), és beigazolódott a gyanúm, miszerint a fix időszakra kötött megállapodást nem lehet módosítani annak lejártáig. Ez az ingatlanügynök srác amúgy is elég tenyérbemászó, lehet, hogy egyszerűen közölni kellene vele, hogy olvassa el még egyszer a saját formaszerződésüket. Viszont Hajni elvileg nem lakhatna itt anélkül, hogy ő is rákerülne a szerződésre, ezért valószínűleg inkább benyeljük az emelést, 2 héttel később amúgy is lejár a bérleti időszak, így összesen 20 dollárról menne a vita, annyiért nem érdemes. Az inkább aggaszt, hogy már most közölték, hogy a tulaj szeretné megújítani a bérletet, vagyis alá kellene írnom a következő 6-12 hónapot is. Azt terveztük, hogy majd áprilisban döntjük el, hogy maradunk-e egyáltalán Sydney-ben, és ha igen, akkor váltunk -e lakást. Ha maradunk, akkor jó lenne egy nagyobb, amiben van külön hálószoba, és esetleg valami fűtési lehetőség (pl. légkondival). Másrészt viszont megszoktuk, hogy ez a kis lyuk mennyire jó helyen van, minden megtalálható 100 méteren belül. Szóval itt kellene valami a közvetlen környéken, de a kínálat aggasztóan alacsony. Konkrétan éppen egy lakást sem hirdetnek, ami szóba jöhetne. Remélem, még hagynak egy kis időt a döntésre. Jövő szombaton jön az ügynök megnézni, nem vágtunk-e tönkre valamit eddig, akkor biztosan szóba kerül a hosszabbítás és a határideje is.
Péntek este elmentem sörözni egy nagyon jó barátommal Pestről, aki épp Ausztráliában turistáskodik. Neki a partokon és az emberek általános lazaságán kívül az tetszik a leginkább Sydney-ben, hogy mennyire jókat lehet enni. Tele a város jobbnál jobb éttermekkel a világ minden tájáról, és ezekben nem csak jó az étel, hanem valóban autentikus is. Bármilyet lehet találni, amilyet akarsz a görögtől a japánig, és az olasz étteremben tényleg olaszok főznek és dolgoznak, a thaiban thaiok, ésígytovább. Mi Hajnival szombat este egy mexikói éttermet céloztunk meg Crows Nestben. Mint mindig, most is tele volt az utca, de szerencsénkre rögtön kaptunk asztalt a kinézett helyen.

A személyzet egy echte mexikói család, a hely is olyan, amilyennek lennie kell, az étel pedig jóféle, Mexikóból importált sörrel leöblítve fenomenális volt.

Egyetlen hátránya, hogy nem éppen az a könnyed, gyorsan emészthető vacsoránakvaló, úgyhogy súlyos álmokkal terhelt éjszakám volt, de ezért megérte. Jövő héten thai vagy cseh, meglátjuk, mihez lesz kedvünk.

Ha jól tudom, egy hónap múlva általános választások lesznek itt. A hazai gyakorlattól eltérően itt mindennapokban nem igazán hallok politikáról, az emberek nem politizálnak a munkahelyeken, a hírcsatornán is inkább csak egy-egy aktuális témáról megy a vita (most éppen a széndioxid kibocsátás megadóztatásáról). Kíváncsian várom, hogy mennyire fog ez megváltozni a kampányidőszakban. Ma láttam egy műsort, amelyben két választókerület egy-egy kormánypárti és ellenzéki jelöltjét mutatták be interjúk keretében. Ami feltűnt, hogy itt a jelöltek egyedül kiállnak szórólapozni a kerületük egy-egy frekventált pontjára (a helyi vasútállomáshoz, bevásárlóközponthoz), köszöngetnek, beszélgetnek a járókelőkkel (ha szóba állnak velük). A kertvárosokban pedig (szintén egyedül) járnak házról házra, bekopogtatnak és bemutatkoznak (XY vagyok, én szeretném képviselni a kerületet a parlamentben). Legtöbb helyen – bár lehet, hogy csak a kamerák miatt – barátságosan fogadják őket, beszélgetnek néhány percet az ajtóban állva aztán megy tovább a következő házhoz.
Lehet azon vitatkozni, hogy jó-e az, ha az emberek többsége nem foglalkozik a politikával, vagy egyszerűen nem is érdekli az, de én azt gondolom, hogy amíg jól élnek és nem szívatják őket a saját vezetőik (mint egyes országokban...), addig jó ez így. A szívatásról jut eszembe kissé megkésve, hogy a magánnyugdíjpénztári kavarás kapcsán kiderült, hogy Sydney-ben nincs magyar külképviselet. Én ugyanis erősen gondolkodtam azon, hogy csakazértsem öntöm bele megtakarításaimat az állam feneketlen (és lyukas) zsákjába. Írtam hát a magyar konzulátusnak, hol tehetném meg azt a bizonyos nyilatkozatot. Egyébként nagyon rendesek voltak, felhívtak telefonon levél helyett, és közölték, hogy Sydney-ben költségcsökkentés miatt évekkel ezelőtt bezárt a magyar képviselet. Havonta egyszer idejön a konzul fogadóórát tartani (erről lecsúsztam már), de egyébként el kell repülnöm Canberrába, hogy személyesen adjam át a nyilatkozatot. Ezért persze nem fogok szabadságot kivenni és repülni, így ennyiben maradtunk.

Éttermek

Ezen a héten nem történt sok minden. Mondhatni semmi. Dolgoztunk. Ennek ellenére a hét végére teljesen kikészültünk, alig bírtunk felkelni, nem volt nagy kedvünk kulturálódni vagy kirándulni, csak pihenésre vágytunk. Hajni péntek délután már be sem ment az iskolába, ennek ellenére megjegyezte, hogy nem nagyon tetszik neki, mert nem elég „kemény”. Persze ő szerintem tudat alatt a régi vágású poroszos iskola híve, és az az ideája, hogy a tanárok vasszigorral beleverik a tudást a tanulókba. Ezek a  liberális módszerek számára túl puhányok... Én szokás szerint középen állok, és azt gondolom, hogy annak, hogy végig angolul gagyognak egymással, ha először talán észrevétlenül is, de végül meglesz az eredménye. Előbb-utóbb nem lesz furcsa angolul megszólalni, és nem fog a hibáin aggódni beszéd közben. Abban viszont egyetértek, hogy néha jól jönne egy kis fegyelem, esetleg módszeres gyakorlás, de ha valaki Ausztráliába jelentkezik általános angol tanfolyamra, az ne számítson arra, hogy ájulásig gyakoroltatják vele a nyelvtani szabályokat.

Hétvégére az elmúlt napok 20-25 fokos, borús időjárását hirtelen felmelegedés követte, lehet, hogy ennek is betudható az energiaszegénységünk. Szombat reggel mégis időben felkeltünk és  lementünk a partra, végül is február vége van, közeledik az ősz, használjuk ki a szép időt, amíg lehet, majd télen járunk múzeumokba vagy utazgatunk a környéken. A strandon nem szoktunk túl sok időt tölteni, nem szeretek a parton fetrengeni, „napozni” pláne nem, ezért ilyenkor általában bérlek egy szörfdeszkát 1 órára, és Hajni addig olvasgat vagy nézelődik, amíg én próbálok egyedül rájönni, hogyan is kell szörfözni. Addig már eljutottam, hogy magabiztosan evezek befelé a hullámokkal szemben, általában fel tudok állni a megfelelő hullámra, és jönni kifelé a partra merőlegesen. Gondolkozom azon, hogy legközelebb már nem teljesen kezdő, széles és hosszú deszkát választok, hanem egy olyat, amivel meg lehet próbálni kanyarodni és kicsit rézsútosan haladni is. Remélem, még egy kicsit kitart a nyár.  Ezúttal szerencsére nem volt túl zsúfolt a part, de azért most is volt rendezvény: ezúttal épp jelmezes strandröplabda bajnokság zajlott, mikor odaértünk:

A sok ázsiai, valamint itthon főzött "szokásos" étel után úgy gondoltuk, hogy szombat este elmegyünk valahova vacsorázni. Tőlünk tíz perc sétára van a Crows Nest nevű városrész, amelynek központja tele van éttermekkel, az asztalok vagy kint a sétálóutcán, vagy hátsó kerthelyiségekben. Elsőre talán kissé fantáziátlan módon egy olasz éttermet céloztunk meg, mert mindketten ettünk volna egy jó pizzát (4 hónapja nem ettem...). Az utcában három olasz étterem is van 50 méteren belül, de sajnos az előre kinézett helyen már nem volt szabad asztal. Péntek és szombat este elég zsúfoltak az éttermek, foglalás nélkül nehéz asztalt találni. Végül sikerült, a pizza sem volt rossz, de azért nem voltunk elájulva tőle, inkább amerikai stílusúnak mondanám, mint olasznak: durván tele volt rakva feltéttel, nem sikerült megtalálniuk az egyensúlyt a tészta, a szósz és a feltét többi része között. A bor viszont ízlett, és sok még a hangulatos hely arrafelé, ezért elhatároztuk, hogy kipróbálunk még néhányat, a szombat este a bár helyett ezentúl a gasztronómiáé: jövő héten a mexikói étterem lesz soron. A borról jut eszembe: már többször említettem, hogy Ausztráliában az alkoholra hazai szemmel nézve elég furcsa szabályok vonatkoznak. Persze értem az indíttatásukat, az alkohol méreg és az emberek egy része agresszívre vagy betegre issza magát, de az efféle szabályokkal szerintem nem lehet elérni semmit. Szóval étteremből három kategória van e szempontból:
- Ha nincs kiírva semmi erre vonatkozó, akkor az étteremben valószínűleg nem lehet alkoholt venni és fogyasztani sem.
- BYO: ha ez van kiírva, akkor nem árulnak alkoholt, de viheted a saját piád és megihatod bent (Bring Your Own). Ez talán a legszokatlanabb számunkra. Szombaton is sok párt láttunk, akik egy-egy üveg bort szorongatva mentek vacsorázni.
- Fully licenced: ezekben az éttermekben árulnak alkoholt.
Van még a kevert kategória (BYO & Fully licenced) ide viheted a sajátod és vehetsz is, ilyen volt az általunk választott étterem is. Az alkoholról még annyit, hogy a hét elején újabb trópusi ciklon söpört végig az északon fekvő Darwin városon, és ezúttal a hatóságok a vihar napjára felfüggesztették minden bolt és kocsma alkoholárusítási engedélyét, mert úgy találták, hogy sok fiatal nem veszi elég komolyan a riasztásokat és berúgva idétlenkedik a viharos szélben és az vízzel elöntött utcákon ahelyett, hogy bezárkózna egy biztonságos helyre...

Hajók

Ott hagytam abba hétfőn, hogy múlt héten új projektre vezényeltek. Ezentúl eltekintek a cégnevektől, az új ügyfélről annyit, hogy multi ez is: a tavalyi árbevétel kicsivel 50 milliárd dollár (10 ezer milliárd Ft) felett, az alkalmazottak száma jóval százezer fő felett van világszerte. Nem egy tipikus garázscég, na. Nevezzük ezentúl Mamut 2-nek, megkülönböztetésként a másik hasonló óriáscégtől, ahova most is visszajárok heti egy vagy két napra. Azt hiszem, már morgolódtam azon itt is, hogy nem nagyon vagyok feldobva, mikor nem mondják el előre, mi is lesz a feladat egy-egy új helyen, és csak a helyszínen derül ki. Itt egy kicsit még tovább fokozták a dolgot, csak hogy nagyobb legyen az élvezet (vagy a stressz...): ezúttal a helyszínen sem mondta el senki, mit is kellene nekem ott pontosan csinálni. Mamut 2-nél két kolléga is dolgozott korábban, de a projekt szüneteiben mindkettejüket átirányították más ügyfelekhez. Most, hogy folytatni lehetne / kellene ezt a félbehagyott ügyet, egyikük sem ér rá, odaküldtek hát engem, majdcsak megoldom. Előttem próbálkozott másfél napig Ian, a dél-afrikai kolléga, de neki is kevés az ideje, ezért jöttem én. A másik munka épp kifutóban, ráérek majd itt is dolgozni. A gond csak az, hogy Ian-nak sem adták át rendesen a munkát, én pedig már csak vele találkoztam a helyszínen múlt szerdán, ahol őszintén megmondta, hogy igazából fogalma sincs az egészről, nem tudja, miért bízták rá az átadás-átvételt. Erre átráncigáltuk az ügyfélmenedzsert, aki nem messze dolgozik, de ő is csak általánosságokat tudott mondani, aztán jól otthagytak, mondván, hogy semmi pánik, jó fejek itt az emberek. Ja, tényleg azok, de úgy veszem észre, hogy elegük van abból, hogy váltogatjuk itt a tanácsadókat. Ők nem akarják harmadszor is elmondani, mi a helyzet, joggal várják el, hogy ezt magunk között megoldjuk. A múlt hét második fele így azzal telt, hogy a pénzügyön ücsörögve a gépem előtt magamban igyekeztem kideríteni, mihez kezdjek. A rövid útmutatásból sikerült két konkrét feladatot azonosítani, és úgy döntöttem, ezt megcsinálom, aztán, ha már van mit felmutatni, akkor kérdezek. Mindeközben gyakorlatilag senki nem szólt hozzám egy szót sem naphosszat. Természetes anyanyelvi környezetemben sem vagyok az a túlzottan simulékony-barátkozós típus, itt pedig a nyelvi korlátok miatt végképp meg vagyok fosztva attól a lehetőségtől, hogy varázslatos személyiségemmel kápráztassam el őket, ezért úgy döntöttem, más stratégiát választok: dolgozok, mint egy gép, hátha majd később feltűnik nekik az élő szövet is a belső fémvázon. Ha nem, az sem visel meg különösebben, egy, maximum két hónap, és itt is végzek.
Erről jut eszembe: azt hiszem, nem fogunk sok ismerőst szerezni Ausztráliában. Többnyire egyedül dolgozom, a cég irodájába már jó ideje nem járok be (nincs miért), az ügyfelek folyamatosan változnak. Hajni ugyan most már jár iskolába, de nem valószínű, hogy szoros barátságokat köt az általában csapatban érkező koreaiakkal vagy japánokkal. Így a szociális életünk nem csak hogy konvergál a nullához, hanem egészen pontosan egyenlő azzal. Nem csinálunk mást, mint dolgozunk hét közben (és nem vagyunk nagyon oda a munkánkért), és várjuk a hétvégét, amikor is átvedlünk turistába. Csütörtökön például jöttem hazafelé a vonattal munkából, és egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy milyen nap lehet. Azt sejtettem, hogy nem péntek, mert akkor örülnék, hogy itt a hétvége, de keddtől-csütörtökig bármi szóba jöhetett volna. És ez nem túl jó.

Hajni letudta az első hetet az iskolában. Félelmei ellenére egyelőre nincs nagyon kimerülve, az órák nem túl megterhelőek, inkább az unalom ellen kell majd küzdenie. Ahogy várható volt, a diákok többsége ázsiai. Van néhány dél-amerikai is, de inkább csak elvétve, úgy látszik, a brazilok inkább Brisbane-be mennek. Hétfőtől csütörtökig normál nyelvórák vannak, pénteken pedig választani lehet beszélgetés, zenés vagy filmes órák közül. Hajni e héten a zenésre ment, ami jó választásnak bizonyult (legalábbis számára...), a tanár egy gitárral érkezett, kiosztott néhány dalszöveget és együtt énekeltek. Ráadásul az összes szám befért volna a Best of Hajnalka retro slágerek válogatáskazetta B oldalára. A lendület pedig kitartott, ezért hazaérve én is hallgathattam részleteket Hajni előadásában többek között az ABBA Dancing Queen c. örökzöldjéből... Persze voltak számok ebből az évezredből is, nem hiányozhatott pl. Jason Mraz szerzeménye, az I'm yours sem. Ez otthon is ismert, de itt minden utcazenész és kocsmában haknizó énekes repertoárjának elmaradhatatlan összetevője, az ausztrálok imádják, valószínűleg nagyon elkapta az itteni életérzést.

Ezen a hétvégén őszies időnk volt, felhők, 22 fok, így strand helyett vasárnap kulturálódtunk, múzeumokba mentünk. Illetve tematikus hajó-napot rendeztünk, az egész nap a hajókról szólt, bementünk a központi kikötőbe, onnan elhajóztunk a Garden Island-re (amely nevével ellentétben nem sziget, csak félsziget), ott megnéztük a haditengerészet múzeumát, majd ismét hajóra szálltunk és elmentünk a Darling Harbourban található Tengerészeti Múzeumba. De hogy ne szaladjak ennyire előre, reggel a Cirqular Quay-nél láttuk, hogy egy elég nagy hajó parkolt be az öbölbe. Nehéz is lett volna nem észrevenni ezt a monstrumot, bár a képeken nem jön át, objektíven nézve is hatalmas, de így, hogy beparkolt egyenesen a városközpontba, ahol volt mihez viszonyítani, nekem szinte szürreálisnak tűnt. Igaz, nekem a Szántód és Tihany között közlekedő komp a nagy hajó (végülis egy csomó autó ráfér), ezért egy ilyen tengerjáró már túl van a hajó kategórián.

Ennél persze vannak nagyobbak is (a Queen Mary 2, a világ legnagyobb utasszállítója 22-én köt ki ugyanitt, lehet, hogy elmegyünk csak hogy lássuk...), de ez a példány is minden paraméterében felülmúlja a néhai Titanicot. Hogy semmitmondó számokkal dobálózzak, a Titanic 53 ezer tonnás volt, ez itt 86 ezer tonna. 290 méter hosszú, 11 emeletes, 2400 utas és majdnem ezer fős személyzet utazik rajta. Hat darab, összesen kb. 70 ezer lóerős dízelmotor hajtja. Olaszországban építették 400 millió dollárért (80 milliárd Ft), egy brit cég üzemelteti, de természetesen bermudai zászló alatt hajózik. Ki akarna 80 milliárd után regisztrációs adót fizetni...
(A másik oldalról fotózva, hogy lehessen viszonyítani a toronyházakhoz...)

A Garden Island-en lévő haditengerészeti múzeum annyira kihalt volt, hogy még az 5 dolláros belépőjegyet is a kávézóban lehetett megvenni. Látogatók sem nagyon voltak, viszont minden csillog-villog.

Ez a jó múzeum, lehet nézelődni zavartalanul. Nem nagy szám de van pl. mindenféle fegyver a 18. századi tiszti kardoktól a föld-levegő rakétákig, vagy az épület tetejére kivezetett tengeralattjáró periszkópig, amivel körbe lehet nézni az öbölben.

A félsziget közepén van egy kilátópont, ahonnan valószínűleg rá lehet látni a másik oldalon működő haditengerészeti bázisra is (működő hadihajókkal), de oda most nem másztunk fel, majd legközelebb, el akartuk érni a következő kompot.

Darling Harbourban lévő tengerészeti múzeumba a belépés ingyenes, sokkal nagyobb, mint a Garden Island-i, több a látogató is, a téma is vegyesebb, az őslakosok fakéreg kenujától a bálnavadász cuccokon át a tengeralattjáró-elhárító helikopterig minden van, ami a hajózással és a tengerrel kapcsolatos.

Ki van állítva pl. a világ leggyorsabb hajója, a „Spirit of Autralia”, amellyel máig tartják a vízi sebességrekordot (511 km/óra...).

Szintén érdekes a gyermek-bevándorlókról szóló időszakos kiállítás. Az 1860-as évektől egy évszázadon keresztül a brit kormány több mint százezer gyereket küldött otthonról a gyarmatokra, többek között Ausztráliába azért, hogy biztosítsa gyarmatai európai népességét és kultúráját. Ezeket a gyerekeket szegény családokból, illetve egyházi és állami intézetekből szedték össze és tették hajóra, a megérkezés után pedig távoli vidékekre küldték őket dolgozni, gyakran kegyetlen körülmények közé. Néhányan még élnek közülük, a kiállítás az ő történeteiket meséli el. Az Ausztrál kormány 2009-ben hivatalosan is bocsánatot kért a programban való részvételért.

Vidámpark

Rekord meleg héten vagyunk túl Sydney-ben. A hét második felében a nappali csúcshőmérséklet folyamatosan 40 fok felett volt, ami az óceán hőkiegyenlítő hatása miatt általában nem jellemző errefelé. Szombaton napközben 42-43 fok volt, és éjszakára is csak 32 fokig „hűlt le” a levegő. Gondolkoztunk azon, hogy ideje lenne megint elmenni valamerre „kirándulni”, de ebben az időben még a partra sem mentünk le. Reggel ugyan bevásároltunk a piacon, de olyan volt a városban mászkálni, mintha egy bekapcsolva felejtett főzőlapon sétálgatnánk, így a továbbiakban sötétedésig nem mozdultunk ki az amúgy szintén elég forró lakásból. Naplemente után aztán előmerészkedtünk a fedezékből és Sydney vidámparkja, a Luna Park felé vettük az irányt. A park a Harbour Bridge északi hídfőjénél található. Innen érzékelhető csak igazán, mekkora monstrum ez a híd.

A part menti sétányról egyben lehet látni a hidat, kivilágított felhőkarcolókat és az Operaházat, a látvány sablonos képeslapokra és utazási brosúrákba illő, így este is sok a turista.

A helybéliek azonban nem nagyon zavartatják magukat sem a fényképezőgépeiket kattogtató japcsiktól, sem a festői háttértől, a bámészkodás helyet inkább pecáznak...

 Maga a Luna Park 1935-ben épült, és ránézésre úgy tűnik, igyekeztek megőrizni a hely eredeti szellemét. Nem az a modern szórakoztatóipari komplexum, mint a Gold Coast-on épült témaparkok, gyomorpróbáló játékokkal és hullámvasutakkal, amelyektől adrenalint könnyezel (és amelyeket amúgy nagyon szeretek), inkább szolid családi időtöltésre kitalált hely. A bejárat:

Jól néz ki, és a retro hangulat is jópofa, ezért egy esti sétát mindenképpen megér, ha a játékok végigpróbálgatását nem is. A belépés ingyenes, csak akkor kell fizetni, ha benevezel valamire.

Megkerestük a leginkább izgalmasnak tűnő játékot, egy fából épült hullámvasutat, amelyről grátiszként remek kilátás nyílt a városra. Ez nem annyira a meredek lejtőkkel és gyorsulással ijesztget, inkább azzal, hogy érzésre a kis kocsi biztosan el fog szállni a következő merőleges kanyarban és leesik a keskeny sínről a néhány emeletnyi mélységben alatta lévő tengerbe. Főleg akkor, ha két felnőtt préseli bele magát... Persze nem esik le, és ezt tudni is lehet (az előző néhány tízezer alkalommal sem esett le), de azért kettőnk közül csak egyikünk élvezte a dolgot, a másikunk két sikoltás között azt hajtogatta, hogy „Én ezt nem élvezem!!!”. Kifelé kiderült, hogy képet is csináltak, és ezt most kivételesen megvettük:

Aztán miután kicsit nézegettük, mekkorát tudnak mások ütni a kalapácsos játékban, a másikunk rávette egyikünket, hogy próbálja meg. Erre egyikünknek sikerült is egy szép egészségeset odavernie, a kamera sem bírta követni az elképesztően gyors mozdulatot, ennek ellenére valami nagyon gagyi ajándékkal szúrták ki a szemünket.

Vasárnap vége szakadt a hőhullámnak, egy óra alatt több, mint 10 fokot esett a hőmérséklet nap közben, és azóta is hűl, ma már kellemes 25 fok volt. Múlt héten Queenslandet az épp csak levonuló árvizek után elérte az idei legnagyobb trópusi vihar (igaz, ezúttal az északi részt), amely szintén elég súlyos pusztítást hagyott maga után. Szerencsére az előző napokban a csapból is az folyt, hogy mindenki vonuljon fedezékbe, a vihar központi részének útjába eső helyeket evakuálták, így nem volt halálos áldozat. Az eddig is nagy károkat elszenvedett infrastruktúrát (kábelek, csatornák, utak, hidak) azonban tovább amortizálta a szél, és a mezőgazdaságban is nagy a kár. Egy szakértő azt nyilatkozta a tévében, hogy pénz ugyan lenne a helyreállításra (2012-13-ra szufficites állami költségvetést terveznek), de nincs elég mérnök és szakképzett munkás, aki megcsinálná. A szakképzett munkaerő hiánya amúgy is téma a médiában időről időre. Nyugat-Ausztrália és Queensland egyes részei például a szakértők szerint nem tudna lépést tartani az amúgy lehetséges újabb „erőforrás-boommal” (vagyis hogy megint ugrásszerűen növeljék a nyersanyagok kitermelését). Pedig kereslet lenne rá a világból, főként Kínából, és a nyersanyagok is ott vannak, de az infrastruktúra bővülése nem tud lépést tartani a növekedési lehetőségekkel. Amennyire látom, az „üzleti körök” abba az irányba nyomnak, hogy könnyítsék meg a bevándorlást, áramoljon be minél több munkaerő az országba. A kormány és a politikusok azonban (gondolom a közvélemény nyomására) óvatosan állnak a bevándorlás kérdéséhez, és inkább fenntartanák a szigort. Az üzleti és nagyvállalati lobbierejét azonban nem szabad alábecsülni. Az óriás bányatársaságok például különösen erősek. Tavaly a kormányfő ki akart vetni rájuk egy extra adót, mondván, hogy az államnak több járna a bevételükből, mégiscsak az ország javait bányásszák és adják el busás haszonnal. A bányatársaságoknak ez persze nem tetszett, hónapokig ment a harc a színfalak előtt és mögött, aminek aztán az lett a vége, hogy a miniszterelnök lemondani kényszerült, a kormány pedig kiegyezett a cégekkel, hogy egyelőre ejtik az adó tervét, átgondolják még egyszer a dolgot. Szóval – gondolom, ez a meccs sem lefutott, ha egyszer az üzleti érdekek azt kívánják, akkor meg fogják mozgatni a bevándorlási szabályokat is, de azért ez súlyosabb téma, mint néhány százaléknyi extra adó. Gondolom egyeseknek eszébe jut Nyugat-Európa példája, ahova milliókat engedtek be, és most, hogy a gyors növekedésnek vége, megnézhetik magukat. Mostanában itt-ott már ki is merik mondani, hogy a multikulti modell csődöt mondott (lásd Franciaország, vagy legutóbb Anglia), de szerintem ez már késő bánat, és személy szerint elég sötéten látom a jövőjüket. Én – annak ellenére, hogy „vendégmunkás” vagyok itt – a szigorú bevándorláspolitika híve vagyok. Szerintem jogukban áll eldönteni, kit engednek be az országba és megpróbálhatják kint tartani a többieket (mondjuk anno az őslakosok is megpróbálták, de nekik nem sikerült...). Szóval ha valaki be akar vándorolni, az a minimum, hogy maradéktalan elfogadja a fogadó ország alapelveit, kultúráját és törvényeit, illetve próbáljon ezek szerint élni. Ha nem tetszik, akkor inkább ne jöjjön vagy menjen olyan helyre, ahol az a norma, amit ő elfogad. Angliáról jut eszembe: egyik angol kollégám mesélte, hogy ő azért költözött ide otthonról, egy közepes méretű angol városból, mert már a környéken sem éltek sehol angolok, egy ideje a maradék is elmenekült, mert nem érezték magukat biztonságban a saját környékükön. A szülei maradtak, de csak azért, mert túl öregek, hogy kivándoroljanak ide. Node, egy kicsit elkalandoztam, vissza a saját életünkhöz...

Hajni ma bement a suliba, de egyelőre óra nem volt, csak szintfelmérés. A haladó csoportba került, aminek örülünk, és reménykedünk, hogy tényleg haladó lesz. A múlt heti fizetését maradéktalanul megkapta, így marad a munkahelyén, de az előző hétről még mindig tartoznak neki néhány nappal. Nekem úgy tűnik, hogy ez a pakisztáni étterem pont úgy működik, mint egy alulfinanszírozott, fuldokló magyar kisvállalkozás: csak azt fizetik ki, ami nagyon muszáj ahhoz, hogy a teljes csődöt elkerüljék. Nem csak a munkavállalóknak tartoznak, de a közműcégeknek és a beszállítóknak is, de igyekeznek víz felett maradni valahogy. Reméljük, hogy hamarosan beindul a forgalom, mert így nem lehet sokáig húzni.

Én kaptam egy új projektet a héten, de erről majd máskor, most abba kell hagynom...