Ausztrália Nap, harmadszor

Szerdán munkaszüneti nap volt, az Ausztrália Nap alkalmából. Ez pont olyan, mint nálunk augusztus 20-a, az Államalapítás Ünnepe, azzal a különbséggel, hogy míg otthon kineveztek egy napot erre, esetükben tényleg pontosan tudni lehet, hogy ezen a napon (1788. január 26-án) alapították meg Ausztráliát az Egyesült Királyság fegyencgyarmataként. Pontosabban a tizenegy fegyencszállító hajóból álló flotta kapitánya, Arthur Phillip megérkezésük után ezen a napon tűzte ki a brit lobogót a mai Operaház helyén, jelezve a kolónia megalapítását. Annak ellenére, hogy ez egy történelmi tény, másnap az Ügyfélnél az egyik ausztrál kolléga megkérdezte, tudom-e, hogy Ausztrália Napon James Cook partraszállását ünneplik, mert sok ausztrál sincs tisztában vele, hogy miért is vannak ezek a rendezvények és munkaszüneti nap. Inkább kitértem a válaszadás előtt, olyasmit válaszolva, hogy ühüm, érdekes. Erről jut eszembe, a minap láttam egy érdekes reklámot a tévében, egy családfakutató céget ajánlottak. Mottó: „Találd meg elítélt ősödet!”.
Érdekes módon az idei már a harmadik olyan Ausztrália Nap volt, amelyet Sydney-ben töltöttem. Tavaly és 2007-ben is csak 3 napot voltam itt, de épp ilyenkor. Így aztán az idén már nem nyomakodtunk ki a tűzijátékra és a hasonló tömegrendezvényekre, láttunk már eleget. Azért néhány órára bementünk sétálni a Hyde Park-ba és a Rocks városrészbe és belenéztünk néhány koncertbe is.

Hajni a parkban elcsípett néhány magyar szót a közelben sétáló két sráctól és teketóriázás nélkül leszólította őket. Jellemző. Én már csak azt vettem észre menet közben, hogy nem hozzám beszél, hanem a másik oldalra. Megálltunk és bemutatkoztunk, ők angolt tanulnak és mellette dolgoznak, egyikük 8 hónapja, a másikuk néhány hete van itt. Ők is kellőképpen meglepődtek, mert elmondásuk szerint itt a magyarok nem nagyon keresik egymás társaságát. Ha jobban figyelek előtte, észrevehettem volna, hogy magyarok anélkül, hogy megszólalnak: egyikük Chuck Norris-os pólóban volt, milyen más nemzet fia venne fel ilyesmit? :-) (Nekem is van egy hasonló, Bud Spencer fejjel, de épp nem az volt rajtam.) Megegyeztünk, hogy bejelölnek a FB-on, és ez azóta meg is történt. Kíváncsi vagyok, lesz-e folytatás.

Korábban kiszúrtam a programban a „Hungry Kids of Hungary” („Éhes magyar gyerekek”) című produkciót. Ezt már tavaly Brisbane-ben is láttuk egy plakáton, de fogalmunk sem volt arról, mi lehet, aztán el is felejtettük. Szinte láttam lelki szemeim előtt a hátrányos helyzetű kölköket valami nagyon kínos előadással pénzt gyűjteni, de ezúttal előre kigugliztam, mi ez pontosan. Egy együttes, aminek az égvilágon semmi köze nincs Magyarországhoz. Ausztrálok, valószínűleg csak viccesnek találták ezt a „szójátékot”, ezért adták maguknak ezt az idióta nevet. Éljen az országimázs. Az ismertető szerint indie-pop zenét játszanak, mi inkább csak simán unalmasnak és semmilyennek találtuk, negyed óra múlva ott is hagytuk a koncertet. Egy másik színpadon viszont a Tijuana Cartel nevű együttes nekem sokkal jobban bejövős zenét nyomott, ezt hallgattuk egy darabig. Szeretem, mikor jazzt, világzenét, akármit kombinálnak elektronikus alapokkal, ezek pedig épp ezt tették, csak nem jazzel, hanem flamencoval és egyéb spanyol gitárzenével, ami már délután 6 órakor is ugrálásra késztette a színpad közelében lévőket, ami nem kis eredmény.



Az egyik rendezvényen a kezünkbe nyomtak egy-egy zászlócskát is. Én nem vagyok az a nagy zászlólengetős típus otthon sem, egy idő után már inkább zavart, mert nem tudtuk hova tenni, de kidobni egy szemetesbe mégsem akartuk nyilvánosan, mi van, ha elkapnak nemzeti jelkép megsértéséért vagy ilyesmi. Úgyhogy cipeltük egy ideig.

Persze az élet nem csak játék és mese, dolgoztunk 4 napot ezen a héten is. Hajni a munkahelyén a libanoni helyettes főnökasszony (Sam) és a nepáli szakács között őrlődik. Ezek ketten nehezen állják ki egymást, Hajni pedig a nem nevető harmadik a játszmában. Eleinte semleges volt, igyekezett mindkettővel jóban lenni, de e hét végére úgy látom, eldőlt a meccs, Hajni Sammel van. Ez nekem kevésbé jó hír, mert eleinte Hajni hordta haza a jobbnál jobb szendvicseket vacsorára, amit a szakács készített neki, de így ez a forrás el fog apadni. Vagy ha nem, akkor sem biztos, hogy bölcs dolog lesz megenni azokat a szendvicseket... A fizetését sem kapta meg múlt pénteken, csak egy részét, a pakisztáni tulaj azt mondta neki, nyisson bankszámlát, mert utalni akarja. Ez megtörtént, kíváncsian várjuk, jön-e a maradék pénz keddig. Azon is megy a filózás, beiratkozzon-e végre angolra. Azt terveztük, hogy befizetünk két hetet, és kipróbálja, hogy bírja a fél 8-tól 2-ig munkát, aztán a 4-től negyed 9-eg iskolát. Sajnos kiderült, hogy 2 hétre nagyon nem éri meg befizetni, mert aránytalanul drága a beiratkozási díjjal együtt. 5 hétre már érdemesebb lenne, így most azzal próbálkozunk, hogy belemegy-e az iskola abba, hogy a felénél tartson egy hét szünetet, aztán meglátjuk az így összesen 6 hét után, hogy folytassa-e. Reméljük, ez is rendeződik jövő héten, valószínűleg így is eléggé próbára tesszük a szervezésben segítő ismerősünk türelmét a tilitolizással :-)
Mennem kell, mindjárt kezdődik a férfi egyes döntője az Austral Openen... Tegnap egy bárban néztük a női döntőt, Clijsters lenyomta Li Na-t, örültem. Ha már sport, még gyorsan annyi, hogy Ausztrália bejutott az Ázsia Kupa döntőjébe, de itt olyannyira nem népszerű a foci (legalábbis ez az érzésem), hogy nekem gyakorlatilag fel sem tűnt, hogy Ázsia Kupa van és jól játszik a csapatuk. Nem beszéltek róla a munkahelyen, és a hírcsatornán, ahol néhány hete félóránként beszámoltak a nagy krikett-derbi állásáról, mikor az angol csapat öt napon keresztül játszott az ausztrállal, a fociról semmi. Aztán egyszercsak egy 30 másodperces hír, miszerint bejutottak a döntőbe. Képzeljük el ugyanezt Európában az EB-vel kapcsolatban... Végül tegnap kikaptak Japántól, így az ezüst az övék.

Megfeleltem

Hétfőn délelőtt kivételesen nem az ügyfélnél kezdtem, a főnökség behívatott az irodába „teljesítményértékelésre”. Mikor beértem, a tárgyalóban várt a teljes vezérkar: a két tulajdonos-ügyvezető és a helyi iroda új vezetője a nagy asztal egyik oldalán, én a másikon. Úgy éreztem magam, mint valami bizottság előtt. A bevezetőből kiderült, hogy itt is van egy ideje éves értékelés és célmeghatározás januárban, ezért gyűltünk most össze. Az én esetemben ez nem volt túl hosszú, hiszen két és fél hónapja vagyok csak itt, és abból is az első felét bemelegítéssel töltöttem. Nagyjából abból állt az egész, hogy ferencjóskásan elmondták néhányszor, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel nagyon meg vannak elégedve. Mind a velem dolgozó kollégáktól, mind az ügyfelektől pozitív a visszajelzés rólam, ezért, bár a próbaidőm hivatalosan még nem járt le, nem látják értelmét, hogy tovább húzzuk, mostantól határozatlan idejű a szerződésem. Győzelem, most már mehetek haza :-) Igyekeztek kiszedni belőlem, hogy mit gondolok, meddig maradok Ausztráliában, mire teljesen őszinte kitérő választ adtam, miszerint egyrészt nem tudom, másrészt nem kizárólag tőlem függ, itt a barátnőm is, akinek nehéz lesz a saját területén állást találnia. Felajánlották, hogy megmozgatnak néhány szálat az érdekében, ha szeretnénk, amit persze elfogadtam, azzal a kitétellel, hogy még várjunk egy kicsit ezzel, amíg belelendül az angolba. A lényeg, hogy egyelőre szeretnének itt tartani, ami jó, meglátjuk, milyen lesz a következő projekt.
Az ügyfélnél rendben mennek előre a dolgok, bár néha zötyögősen. A kiszervezett informatikai támogatás kissé körülményes, a saját laptopon futó alkalmazások telepítése és menedzsmentjét Brazíliából, a szerverek felügyeletét Szingapúrból végzik, ami miatt körbe kell kommunikálni a világot, ha akarunk valamit. Meggyőződésünk, hogy a mi általunk fejlesztett modell támogatását nem kellene Indiába tenni, az ennél sokkal rugalmasabb kezelést igényelne.

Időközben Hajni is belelendült a munkába, és nem igazolódtak be az azzal kapcsolatos félelmei, hogy mi lesz, ha nem érti meg, mit akar a vendég. Nem mindig ért meg tökéletesen mindent, de azért a kávék és az ételek nevét ki tudja venni a mondatokból (persze egyre inkább a többit is), és ez eddig elégnek bizonyult. Kivéve, mikor a minap bement egy fickó, és elkezdte mondani folyamatosan a magáét a pult előtt, és hiába figyelt nagyon Hajni, egyetlen kávé- vagy ételféleséget sem sikerült felismernie az elhadartakból. Próbálkozott visszakérdezni, hogy elnézést, de nem érti, de semmi hatás, a másik csak mondta. Már épp kezdett kétségbe esni, mire a pasi egy kis szünet közben a fülébe dugott headset-re mutatott és odatátogta, hogy „I'm on the phone.” (Telefonálok)...
Az ilyen kisebb közjátékoktól eltekintve flottul megy minden, az egyetlen „apró” probléma, hogy egyelőre nem fizették ki neki az első hetet. Most bement vasárnap estére egy rendezvényre is segíteni, és elvileg megkapja az első heti fizetését. Ha nem, akkor holnap már nem megy dolgozni.

Szombat este a szokásos bár helyett inkább bementünk a Domain-re (szép nagy park a belváros közelében), ahol egy szimfonikus zenekar nagyszabású (és ingyenes) koncertet adott a Sydney Nyári Fesztivál részeként. A műveket nem ismertük, de meg kell hagyni, egy ekkora zenekar szabadtéren is jól szól, hangulatos nyári estét varázsoltak.

 Ma viszont maradtunk a szokásosnál és kimentünk Manly-be strandolni. Sajna megint volt valami rendezvény, valami vizimentő-verseny, ezért megint sokan voltak, azt hiszem, keresünk egy kevésbé népszerű partot a közeljövőben.

De ha már ott voltunk, maradtunk és kipróbáltuk legújabb szerzeményünket, a strandsátrat, ami fényesen bevált, ezúttal nem égtünk szénné.

Hajni viszont sikeresen elhagyta a Brisbane-ben vásárolt papucsát, pedig az ilyesmi inkább rám jellemző. Így hazafelé mehettünk papucsot venni neki, én mezítláb, ő az enyémben, nehogy ferdén nézzenek rá, hogy koszos lábbal próbál. Szerencsére a főutca tele van szörfös boltokkal, így viszonylag gyorsan sikerült beszerezni egy jól kinézős újat.

Nem tudom, hány olyan kitartó olvasó maradt, aki így, a harmadik hónap végén is olvasgatja a blogot, de nekik talán feltűnt, hogy ritkábban írok mostanában. Ez azért van, mert itteni napjaink is egyre inkább normál hétköznapokká válnak, ezekről pedig nem nagyon lehet érdekesen írni (azt hiszem, ez a bejegyzés jó példa erre). Ezért gondolkozom azon, hogy lassan befejezem a rendszeres frissítést, a mások számára lényeges és érdekes résznek, a kezdeteknek nagyjából vége. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem blogolok, ha történik valami, vagy épp olyan kedvem van, akkor írni fogok, havonta néhány alkalommal biztosan. Addig is köszönöm a figyelmet, a sok biztatást, és hogy némelyikőtök már a harmadik évadot gyűrte végig velem, a hullámzó kedv és minőség ellenére!

Helyreigazítás

Tegnap este Hajni megkérdezte, mikor csináljon gulyást, amiről eszembe jutott, hogy azt az ételt tulajdonképpen gulyáslevesnek is szoktuk nevezni otthon, Laza megyében, erről pedig az, hogy a gulyás talán mégis inkább a pörköltszerű valami, amit bográcsgulyásként is emlegetünk. Ma aztán egy kedves olvasótól, K. Ildikótól (:p) meg is érkezett a levél egy wikipedia linkkel, mi szerint a gulyás az biza pörkölt. Sőt, a pörkölt angol fordítása egyenesen „goulash”. Erről mondjuk megoszlanak a vélemények, mert a sztaki angol szótára szerint a pörkölt = stew és a gulyás = goulash, egy másik wikipédia szócikk szerint pedig a gulyásba krumplit is szoktak tenni (amit a pörköltbe szerintem nem). Ez azonban csak szőrszálhasogatás, és nem valószínű, hogy a thai konyhások olvassák a blogot és megsértődtek igaztalan állításaimon, de azért közlöm a helyreigazítást: a minap evett marhapörköltet joggal adhatják el gulyásnak is.

Próbahét

Hajni túl van a „próbahéten” a kávézóban, meglehetősen vegyes tapasztalatokkal. Mint kiderült, a hely délelőttönként kávézóként és „helyi” étteremként, este pedig pakisztáni és indiai étteremként működik. A tulajdonos pakisztáni, az alkalmazottak szintén főként ázsiaiak. A délelőttös „műszakot” egy libanoni nő vezeti, ő most Hajni közvetlen főnöke. Az első napot bemutatkozás után azzal kezdte, hogy elege van, hogy a tulaj állandóan kezdőket vesz fel, akikkel neki foglalkoznia kell, aztán néhány hónap múlva úgyis otthagyják az éttermet, mert inkább tanulnak vagy hazamennek. Ehhez neki már semmi kedve. Szimpatikus felütés, nem épp egy „gyönyörű barátság kezdete.” Ennek megfelelő hangulatban telt az első néhány nap, nem elég, hogy Hajni állandóan azon görcsölt, hogy nem fogja megérteni a vendégeket, még a főnöke is szívatta. Ráadásképp nem kávékészítést bízták rá, hanem a rendelések felvételét és a kasszázást. Szerdán derült ki, hogy valójában ezekért a napokért nem is fizetnek, de ezt nem mondták előre egyértelműen. Ezen a ponton azért már tényleg kezdett lohadni a lelkesedés. Szerencsére véget ért a hét, és sikerült mindenki elvárásainak megfelelnie, fel van véve. Néhány nap alatt a délelőttös főnök nő is megenyhült, sőt, elmondta, hogy ő sem szeret annyira itt dolgozni, lehet, hogy a közeljövőben nyit egy saját kávézót, és szeretné, ha Hajni nála dolgozna. Elég nagy változás öt nap alatt, a fene se érti a nőket. Most már inkább csak azon kell izgulni, hogy beinduljon a hely, mert enyhén szólva sincs nagy forgalom, főleg esténként. Néha sétálunk arrafelé, de soha nem láttunk ott egyszerre 2-3 embernél többet. Mondjuk nem is nagyon értem az üzleti tervet, hogy jutott eszébe ezen a környéken pakisztáni éttermet nyitni, errefelé nem nagyon laknak ilyesmi bevik, inkább angolok és kelet-ázsiaiak a jellemzők.

Az én hetem szerencsére kevésbé volt kihívó, nem történt semmi érdekes a Johnsonnál azon kívül, hogy pénteken a kantinban gulyás „hungarian gulasch” is volt a választékban, amire a kollégám már előre felhívta a figyelmem. Mondtam neki, hogy ha gulyást akarok enni, akkor csinálunk otthon, de azért kicsit kíváncsi lettem, milyen gulyást bír főzni a kantin ránézésre thai személyzete. Mikor megláttam, hogy párolt rizzsel ajánlják, nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak, és ezt rendeltem, nehezen tudtam elképzelni, minek szórnak bele rizst.... Ezt kaptam:

Tulajdonképpen marhapörkölt volt. Nem bírtam visszafojtani a vigyorgást, a konyhások nem nagyon értették, mi az oka a nagy derültségnek, de nem akartam okoskodni, és a pörkölt tulajdonképpen jó volt (bár, ahogy öcsém kommentálta, egy jó kis tejfölös uborkasaláta jól jött volna hozzá). Érdekes, hogy angol kollégámnak, akinek anno a gulyás jutott először eszébe először arról, hogy magyar vagyok (és szinte mindenki másnak is itt), fogalma nem volt róla, hogy milyen étel is valójában a gulyás, és a vörösboros marhapörköltet simán elfogadta annak. Ennyit híres nemzeti étkünkről.

Péntek este bementünk a központba a régi városrészbe (The Rocks) az esti piacra (Market by Moonlight). Ezt nyáron minden péntek este megrendezik, főleg kézműves cikkeket és helyben készülő ételeket lehet kapni.

Nagyon hangulatos, és népszerű is, a környék éttermei ilyenkor teljesen megtelnek, sokan nem átallanak sorban állni, hogy asztalhoz jussanak egy-egy népszerűbb helyen. Legközelebb lehet, hogy korábban megyünk, és próbálunk helyet kapni egy német étteremben, ahol bajor népviseletbe öltözött pincérlányok óriási sült csülköket hordtak az asztalokhoz. Több helyen zenélnek is, van „nagyszínpad”...

...és kisebb is:

(Azt nem tudtam eldönteni, hogy a bal oldalon ücsörgő fiatalember is az előadás része volt-e, vagy csak szimplán hülye :D )

Szombaton végre megtaláltuk a zöldség- és gyümölcspiacot is a Paddy's Market-en belül. Egyszer már jártunk arrafelé, de az óriási csarnokban annyi kínai gagyiárus van, hogy eddig a részig már nem jutottunk el, elmenekültünk. Most nem adtuk fel ilyen könnyen, megkérdeztem egy zöldségekkel megpakolt helyit, hol vette a krumplit, úgyhogy végül odataláltunk.

Itt is, csakúgy, mint Brisbane-ben, a piacon érdemes zöldséget és gyümölcsöt venni, sokkal olcsóbb, mint a boltban, ráadásul az élmény is más.

Szombat este visszamentünk a múlt heti bárba, úgy néz ki, egy ideig ez lesz a szombati törzshelyünk a Corner és a Keleti Étterem után.

Közben Brisbane-ben levonulóban van az ár, most már a takarításról szólnak a hírek, és ez jó. A hét elején még olyasmik mentek, hogy Ipswich-ben (az egyik előváros) egy bikacápát láttak a főutcán úszkálni. Most szomorú képeket mutogatnak azokról a helyekről, amiket úgy szerettünk ott, a megrongálódott folyó menti sétányt lebontják, a Street's Beach-ből iszaptenger lett :-(

Viszont vannak, akik ilyenkor sem veszítik el humorérzéküket, ezt a szobrot így próbálták megmenteni az árvíz közepén:

A víz az úr

Nem tudom, otthon milyen hírek vannak az ausztráliai áradásokról, ezért kiírom ide is, hogy Sydney-ben a sok esőn kívül nem érzünk ebből semmit, legalábbis egyelőre. A tévében a hírekben viszont egyfolytában erről van szó, északabbra, Queensland-ben már egy hete akkora terület volt víz alatt, mint Franciaország és Németország együttvéve, és azóta is csak esik az eső. Elég súlyos felvételeket mutogatnak az utcákon sodródó autókról és egyéb tereptárgyakról, a házaik tetejéről integető emberekről. A héten Brisbane-t is elérte az áradás, most először örülök annak, hogy még nem sikerült átköltözni oda. Egy volt kolumbiai csoporttársam írta az imént az FB-n, hogy áram sincs már náluk, a belváros egy része is víz alá került. Néhány külvárosból kitelepítik a lakosságot, és kérik, hogy senki ne pánikoljon és induljon útnak kifelé a városból autóval éjszaka, nehogy beduguljanak a menekülőutak, Fokozza az aggodalmakat, hogy a város melletti egyik hatalmas víztározó is befogadóképessége határán van. Eredetileg arra szolgálna, hogy összegyűjtse és tárolja a később ivóvízként hasznosítható esővizet. Normál esetben a maximális biztonságos vízszint 60%-áig kellene feltölteni, aztán elkezdeni kiengedni belőle a vizet, nehogy átszakadjanak a gátak vagy „túlcsorduljon”. Az elmúlt tíz évben azonban folyamatos volt az aszály, emlékszem pl. 2007-ben, mikor ott voltam, a vízkorlátozások mellett arról is gyakran tudósítottak, milyen alacsony már a vízszint a tározókban. Ezért, mikor elkezdődtek az esőzések, örültek, és hagyták, hogy majdnem 100%-ig felteljen, attól tartva, hogy újabb száraz hónapok és újabb vízhiány következik. De az eső csak nem akar elállni, a tározó pedig épp 190%-on van. Ha átszakad a fala, akkor még nagyobb gáz lesz. Ha nem szakad át, kb. 220%-nál akkor is túlcsordul és elkezd kifolyni belőle az amúgy is úszó városra. Szóval nem túl rózsás a helyzet, de még mindig jobb, mint még északabbra, ahol 2 hete arra figyelmeztették az embereket, hogy ne gázoljanak / ússzanak a vízben, és ne próbáljanak vízzel elöntött útszakaszokon autóval átkelni, mert elakadhatnak, és a vízben úszó sok uszadék között nagyon nehéz észrevenni a krokodilokat...

Permanent vacation

Úgy volt, hogy Hajni jövő héten kezd a nyelviskolában, mellette pedig egyre intenzívebben próbál munkát keresni, a következő bejegyzések pedig ezen heroikus próbálkozásról és tanulságairól szóltak volna. Kitartásról, kezdeti kudarcokról, végül a kemény munka gyümölcseként elnyert első feketemosogatói állásról. Ehelyett csütörtökön bement egy közeli kávézóba, amit már régebben kinézett, épp ott volt a vezető, akit megkérdezett, hogy nincs-e munka náluk, és néhány perc beszélgetés után fel volt véve, pultos és pincér lesz. Ebből próbáljak sztorit csinálni... Persze ez csak az első akadály volt, a neheze most jön. Most épp meg van rémülve, hogy mi lesz, ha azt sem fogja megérteni hétfőn, amit kérdeznek. Szerintem nincs veszíteni valója, egy próbát mindenképpen megér. Ha nem jön össze, majd sikerül a következő, ideje van bőven, igazi tétje viszont nincs az egésznek. Végső esetben pedig, ha nagyon nem működik és nagyon nem érzi jól magát, bármikor hazamehetünk. Egyelőre azonban jól érezzük magunkat, különösen hétvégente. Igaz, a munkámért sajnos nem vagyok oda, de a hétvégeken pont olyan érzésünk van, mintha nyaralnánk valahol. Összeadva a hétvégéket és szabadnapokat pedig az jön ki, hogy minden hónapban több, mint egy hetet nyaralással töltünk, ami nem rossz arány.
A szombat reggel (vagyis inkább délelőtt) remekül indult, az egyik közszolgálati csatorna zenei műsorában rettenetesen kínos New Kids On The Block, Bros, East17, stb. slágereket nyomtak, szétröhögtük magunkat, megalapozta az egész nap hangulatát.

Este elsétáltunk a közeli Crows Nest nevű városrész központjába, ahol sok étterem, kávézó és bár van. A népek kiöltöznek és mennek el otthonról vacsorázni és/vagy iszogatni esténként, így az ilyen helyek mindig forgalmasak. Mi is beültünk egy tipikus ausztrál bárba, amely az utca felé nyitott, az alacsony külső fal egyben asztalként is szolgál.

A zenét élőben szolgáltatta egy gitáros lány, főként ismert slágereket játszott a közelmúltból. Kellemes, meleg nyári este volt, tetszett a hely is, megegyeztünk, hogy ide még visszamegyünk.
Vasárnap a part felé vettünk az irányt. Úgy látszik, az időjárás-jelentés itt is megbízhatatlan, mert 23 fokot és esőt jósoltak, ehelyett -érzésre legalábbis- 30 fok körüli hőség és napsütés fogadott minket a parton. Épp az esetleges hűvösebb idő és eső miatt nem a megszokott Manly-t választottuk, inkább a Bondi – Bronte sétát, opcionális fürdéssel közben. Erről a sétányról már kétszer írtam (2007-ben és tavaly januárban is), ezért nem untatnék vele senkit, én azonban élőben nem tudom megunni. Most voltam itt harmadszor, de mindig elfelejtem, mennyire elképesztően jól néz ki. A mobiltelefon kamerája persze nem adja vissza a látványt, de azért felteszek néhány videót, hátha átmegy valamennyi abból, hogy a Bondi miért a világ egyik leghíresebb strandja.

Elsétáltunk a kedvenc strandunkra, a Tamarama-ra. A parti sétány:

Ez ugyan nem annyira híres, viszont imádjuk az itteni hullámokat, itt a legjobb fürdeni, így is tettünk.

Brékin'

Hajninak sikerült is munkát találnia, az első kávézó-étteremben, ahol bent volt a menedzser, fel is vették. Hétfőn kezd.

Évkezdés

A Karácsonyhoz hasonlóan idén a Szilveszter is kimaradt, már ami a buli részét illeti. Miután hazaértünk a partról, este ittunk némi pezsgőt és elmentünk egy parkba az öböl partján, ahonnan remekül rá lehet látni a hídra és a toronyházakra, onnan néztük meg a híres éjféli tűzijátékot. Annyira nem vagyunk rákattanva a tűzijátékokra, és érzésem szerint otthon is el tudnak durrogtatni nagyjából értelmetlenül közel ennyi pénzt, de azért hangulatos, meleg nyári este volt, a közönség pedig hálásan ujjongott a csúcspontokon. Ez itt a vége:

Vasárnap és hétfőn még strandoltunk és semmittettünk, aztán tegnaptól élesben is elkezdődött a multi projekt. Az első benyomások nem cáfolnak rá a multikról kialakult sztereotípiámra, ezek kb. ugyanolyanok mindenhol. Állandóan 3-4 betűs rövidítésekben beszélnek, minek következtében még egy ideig nehezen fogjuk megérteni, miről van szó, ha akarnak valamit. Már múlt héten kaptam ott is egy notebookot, mert biztonsági okokból csak ezzel lehet kapcsolódni a cég hálózatára (most már három gépem van, hurrá). Kedden 25 olvasatlan e-mail fogadott az új céges mailboxomban, annak ellenére, hogy senkinek nem adtam meg ezt az e-mailcímet, ésígytovább.

Időközben az is kiderült, hogy a távozó kollégát, akit most helyettesítünk, mégsem fogják friss munkaerővel pótolni. Ha ledokumentáltuk a rendszert, ketté fogják bontani a feladatkörét: az üzleti igények összegyűjtése és a koordinációs feladatok egy helyi kollégához kerülnek majd, a szoftverfejlesztést és -támogatást pedig kiszervezik Indiába. Tegnap beszélgettünk egy indiai „szakértővel”, aki azért jött egy hónapja, hogy egy hasonló feladatkört megtanuljon és átvegyen, majd visszamenjen Indiába, betanítson ott is néhány embert, és onnantól ők csinálják az adattárház támogatás egy kis részét. A TCS nevű tanácsadó és outsourcing cégnek dolgozik. Kérdezte, hányan dolgoznak a mi cégünknél, mondtuk neki, hogy összesen kb. 25-en. És a TCS-nél Indiában? – kérdeztünk vissza. Kétszázezren... Ezzel nehéz versenyezni :-) Valószínűleg minden „szakértő” egy valamihez ért, betanítják egy kis részfeladat végzésére, mint egy gyárban, viszont napi két zsemléért és tíz deka parizerért dolgoznak, így ha ráállítanak valamire egy kisbusznyi munkaerőt, akkor is olcsóbban jönnek ki, mintha megfizetnének egy teljes munkaidős ausztrált. De az is lehet, hogy tévedek, és azért szervezik ki ezeket a feladatokat, mert ők jobban csinálják, mint a helyiek.

Időközben Hajni elkezdett munkát keresni, merőben más módszerrel. Sajnos ő német vonalról jött, az angolja még egy kis fejlesztésre szorul, mielőtt megpályázhatna egy „irodai” állást, ezért a cél kezdetben egy kávézó vagy étterem lenne számára. Az ilyen állásokra általában nem lehet a megszokott kényelmes módon, interneten keresgélve pályázgatni. Körbe kell járni fizikai valónkban, nyomtatott önéletrajzot szorongatva és jó esetben találni és bemenni olyan helyekre, ahova a kirakatba ki van téve a „Munkalehetőség”, „Segítséget keresünk” vagy hasonló tábla. Vagy ha nincs, de a hely szimpatikus, akkor enélkül is próbálkozni, megkeresni a menedzsert és odaadni az önéletrajzot. Kitartás és szerencse kell ahhoz, hogy így állást találjon, de nem lehetetlen. Addig is, amíg talál valamit (és esetleg majd munka mellett is) beiratkozik egy nyelviskolába, jövő héten kezd. Tegnap talált is egy kávézót, itt az épületben, ami ideális hely lenne a kezdéshez. A menedzser nem volt bent, de az egyik alkalmazott megígérte, hogy eljuttatja hozzá az önéletrajzot, és hívni fogják. Reménykedünk.