Új állás, Opera

Ma reggel aláírtam az új munkaszerződésem, így most már (szinte) biztosan megvan az új állás. Reggel fél 9-re mentem be az irodájukba, hogy találkozzak a HR vezetővel és letudjuk a papírmunkát. Fél óra alatt meg is voltunk, ezalatt senki más nem érkezett az irodába, teljesen üres volt az egész. Tanácsadó cégeknél ezt jó jelként értékelem, mert két dolgot jelenthet:
1. Jól el vannak látva munkával, és mindenki ügyfeleknél dolgozik.
2. Amúgy sem kell korán bemenni.
Mindkettő kifejezetten pozitív...
Hogy hogy sikerült megint új állást szerezni? A LinkedIn portálon láttam a hirdetést, és először ismét csak érdeklődtem, lenne-e esélyem. Volt, elkérték az önéletrajzom, majd egy este telefonon interjúztam a HR vezetővel. Ez inkább csak afféle jópofizás volt, elbeszélgettünk, hogy kiderüljön, nem vagyok nagyon hülye vagy szociopata, tudok értelmesen kommunikálni, ilyesmik. Valahogy átcsusszantam ezen a szűrőn... A következő kör ismét telefonon zajlott, ekkor a cég két, épp Szingapúrban tartózkodó igazgatója hívott fel, itt már komolyabb témákat is feszegettek, milyen projekteken dolgoztam eddig, milyen iparágakban és technológiákkal, sőt, néhány technikai kérdést is bedobtak, hogy lássák, nem kamuzok, tényleg tudom, miről van szó. Ekkor felvetették, hogy utazgatnom kellene, ha a szükség úgy hozza, és bár többnyire Brisbane-ben és Queenslandben kellene dolgoznom, de alkalomszerűen néhány hétre-hónapra átdobnának Melbourne-be, Sydney-be vagy Szingapúrba. Kértem egy kis gondolkodási időt, aztán reggel inkább visszamondtam az egészet, és közöltem, hogy így nem érdekel. Otthon örülnék egy ilyen lehetőségnek, ahol mondjuk Londonba vagy Frankfurtba kellene ingázni alkalomadtán, ott ezt kalandként, változatosságként értékelném, de itt és most ez valahogy nem vonz, legalábbis egy ideig nem. Az elutasításomra az lett a válasz, hogy rendben, akkor nem kell utazgatnom, így OK? OK volt, jöhetett a következő kör. Ha később mégis megint mehetnékem támad, megtehetem, a lehetőség nyitva áll.
Az utolsó interjú már személyes találkozás volt, az egyik igazgatóval ültem be egy reggel kávézni és megegyezni a részletekről. Azt még belealkudtam a feltételekbe, hogy az első két hétre biztosítanak nekünk egy bútorozott apartmant, mert nem szeretnék úgy járni, mint a koszfészekkel Sydney-ben, aztán egymás kezébe csaptunk.

Az eredeti terv az volt, hogy 6-18 hónapig maradunk Ausztráliában, és ehhez egyelőre igyekszem is tartani magam. 4 hétig még Sydney-ben dolgozom, így éppen fél évet leszek itt, a kitűzött tervet ezzel teljesítettem, harmadik ausztrál kiruccanásomat ezennel sikeresnek nyilvánítom. A továbbiak már csak hab a tortán. Tehát április végén költözünk Brisbane-be, és eltöltünk ott 1-12 hónapot,  attól függően, hogy érezzük magunkat (és hogy érez engem új munkáltatóm...), közben próbáljuk kitalálni, hogyan tovább.

És akkor egy meredek témaváltás: pénteken voltunk az Operában, a Carment néztük/hallgattuk meg. A jegyeket interneten rendeltem, fizettem, és postázás opciót választottam. Azt vártam, hogy -mivel napközben nem vagyunk itthon-, bedobnak a postaládába egy értesítést, hogy átvehetjük a küldeményt a szomszéd postahivatalban. Ehelyett a meglehetősen borsos árú jegyeket sima levélben adták fel, és bedobták a ládába. Fő a bizalom, és fő, hogy megjött... Egy héttel az előadás előtt e-mailben is küldtek emlékeztetőt, el ne felejtsünk elmenni, mellékelve a környék és az Operaház térképe, hogy lehet odajutni, hol lehet a közelben vacsorázni, a darab története és szereplői és hasonló figyelmességek. Mikor odaértünk, a nap lenyugvóban volt, és épp egy nagy szivárvány csapott bele az épületbe, röhejesen jól nézett ki az egész, nagy kár, hogy a mobilom optikája képtelen megörökíteni ezeket a színeket.

Maga az épület belülről csalódás, de ezt vártam, sokaktól hallottam. Építésekor a mennyezeten, falakon, és általában mindenhol előtűnő nyers beton födémek és gerendák valószínűleg posztmodern hatást kelthettek, ma már inkább olybá tűnik, mintha nem fejezték volna be a belső tereket. Legalább kimeszelhették volna vagy valami.

Azonban amint elkezdődött az előadást, minden mást feledtetett velünk. Bevallom, nem vagyok egy operarajongó, Pesten is csak egyet láttam eddig (jó régen), így csak halvány sejtéseim vannak arról, hogy milyen produkciókra lehet ráaggatni a „világszínvonalú” jelzőt, de azt tippelem, ez olyasmi volt. Kezdve azzal, hogy a színpadkép és a jelmezek olyan hatást keltettek bennünk, mintha egy festményt néznénk 3 dimenzióban, amelyen a szereplők ráadásul mozognak, beszélnek, énekelnek.

 

Franciául énekeltek, angolul feliratozva a színpad felett. Ennek külön örültünk, mert a női áriákat néha még magyarul is nehéz megérteni. Igaz, néha olyan érzésem volt, mint néhány film-paródiában, mikor a szereplő elmond egy jó hosszú körmondatot valami halandzsa nyelven, a felirat alatta pedig egy néhány szavas tőmondat. (Itt: énekel, énekel, majd még egy kicsit énekel. Közben a felirat: „Anyád hazavár.”). Viszont a tőmondatok legalább követhetők...

Első ránézésre a férfi főszerepet, Don Josét játszó színész is elég fura volt. Kábé annyira daliás  a fickó, mint Danny DeVito, és testalkata mellett az arcberendezése sem éppen a tragikus hős szerepre predesztinálja, valami vígoperában otthonosabban festene:

Másrészt a hangja akár Andrea Bocellié is lehetne, amint elkezdett énekelni, feledtette, hogy másfél méter magas és 150 kiló, simán elment a csábító Carmen partnerének. A címszereplő Carment játszó díva viszont nem csak a hangja miatt illett bele a színpadképbe, róla már azelőtt látszik, hogy tehetséges, mielőtt szóra (énekre) nyitja a száját:

Röviden szólva óriási élmény volt, örülök, hogy elmentünk. Sajnos bent nem tudtam használni a mobilt fényképezésre vagy videózásra, de azért zárásként beszúrom ide a két leghíresebb részletet a műből, a hangulat kedvéért :-)

Felmondtam

Az imént küldtem el felmondásomat a főnökeimnek. Az önéletrajzom alapján talán nehezen hihető, mégis általában nehéz szívvel mondok fel, nincs ez másként ma sem. Az időzítés is elég szerencsétlenre sikeredett, mert ma is találkoztam az egyik tulajdonos-igazgatóval, hogy beszéljünk a következő hetek-hónapok teendőiről, és bár majdnem biztos voltam abban, hogy ezen a héten felmondok, még nem kaptam meg a hivatalos ajánlatot a másik cégtől, így nem szólhattam erről, csak bólogattam mindenre komoly arccal. Aztán délután megjött az email az ajánlattal, amit este tudtam alaposan átolvasni. Holnap reggel 9-kor projektindító meeting az ügyfélnél, ahova jön (sok más mellett) ugyanez az igazgató és a Sydney iroda vezetője is, és ezen már nem akartam úgy részt venni és feladatokat vállalni, hogy utána 10 perccel felmondok, így sok választásom nem maradt, elküldtem most. Nem lesznek boldogok. Szerintem. (Update: válaszoltak is, reggel 8-kor találkozunk.) Elvileg 1 hónap a felmondási időm, és – csakúgy mint általában -, őket is igyekszem a lehető legnormálisabban itt hagyni. Ha akarják, legjobb tudásom szerint végigdolgozom ezt a hónapot. Ha nem, akkor akár holnap leszerelek, ez most az ő döntésük, nekem gyakorlatilag nem számít ez a néhány hét. Öröm az ürömben, hogy a másik projektem aktuális szakaszát épp ma zártam le és adtam át a munkát egy kollégámnak, mert holnaptól nekem az új projekten kellene dolgoznom. A mai ügyfélnél meglepődtek a távozásomon, ők velem szerettek volna dolgozni továbbra is, ezt meg is mondták az ügyfélmenedzsernek, aki azzal nyugtatta őket, hogy kb. 200 méterre fogok dolgozni az út másik oldalán, így bármikor át tudok ugrani, ha segítségre van szükségük. Napersze.

Node... Nyilván nem véletlenül mondtam fel ily hirtelen, megvolt rá a nyomós indokom. Azon néhány ember számára, akik a blog első két „évfolyamát” is figyelemmel követték 2007. és 2010 nyarán (otthon telén), nem újdonság, hogy eredetileg nem Sydney-be szerettem volna jönni dolgozni, hanem Brisbane-be. Ott azonban viszonylag kevés lehetőség van az én „szakmámban”, ezért tavaly otthonról nem is sikerült ilyet találni. Ennek ellenére igyekeztem szem előtt tartani a célt, és most úgy tűnik, nem hiába. A részletekről rövidesen beszámolok, egyelőre röviden annyit, hogy -mint az a fentiekből is kiderül- megpályáztam ott egy állást és néhány kör interjú után viszonylag simán meg is kaptam azt. Úgy tűnik, a nyelvi korlátok és a barátságtalan fejem ellenére itt is el tudom adni magamat, legalábbis az állásinterjúkon. A következő cél, hogy egy hajszesz márka reklámarca legyek. Ha ez is megvan, visszavonulok.

Addig is, jön a tél, úgyhogy irány a (szub)trópusok...

:-)

Ingatlanok

 A minap ebéd közben az ingatlanpiacról beszélgettünk a kollégákkal annak kapcsán, hogy egyikük épp házat készül venni. Érdekességképp bedobtam a beszélgetésbe, hogy nálunk az emberek túlnyomó többsége saját tulajdonú lakásban/házban lakik, aminek hallatán igencsak elcsodálkoztak. Hogy lehet ez? Ilyen gazdagok lennénk? Ausztráliában ugyanis – több „nyugati” országhoz hasonlóan jellemzőbb az ingatlan bérlés. Erre el kellett magyaráznom, hogy nálunk ez nem működik, legalábbis nem legálisan. Magyarországon ugyanis a sztereotípiákkal ellentétben (szerintem) nem a lovaglás, a vívás vagy a vízilabda a nemzeti sport, sokkal inkább az adóelkerülés (kényszerből, persze). Ha „hivatalosan” adnák ki a lakást az emberek, akkor a befolyt bérleti díj után jövedelemadót kellene fizetni. Ezt pedig ugye nem akarhatjuk. Így a piac szabályozatlan, gyakorlatilag semmi nem védi sem a tulajdonost, sem a bérlőt a visszaélésektől. Ha kiveszek egy lakást, és a tulaj meggondolja magát, és ki akar tenni egy két hónap múlva, akkor kitesz (ami konkrétan előfordult velem is Pesten). Ha viszont én vagyok az erőszakosabb (és nagyobb), akkor egy év után sem tud kitenni legálisan, akkor sem, ha nem fizetek. Ezért – és a belénk kódolt birtoklási vágy miatt – a piac nem működik, inkább mindenki megpróbál saját lakást venni, még akkor is, ha aztán beleragad az óriási jelzáloghitelbe, és ha valami miatt váltani kellene (nagyobbra / kisebbre / más városba), akkor próbálhatja nagy veszteséggel eladni a nehezen megszerzett ingatlant. Persze – magyaráztam – az árak nem mérhetők az ausztrálokhoz. Nálunk 150 ezer dollárért (kb. 30 millió Ft) már jó házat lehet venni Budapesten kívül. Erre jött a következő elképedés és kérdés: najó, de akkor mibe fektetik a pénzüket az emberek, ha már megvették és kifizették a lakásukat??? Itt ugyanis ez az egyik magától értetődő és biztonságos módja a megtakarítások befektetésének. Sok társasház (itt: apartmanház) részben e célból épül, szinte csak bérlők lakják. Van recepció, biztonsági szolgálat, többnyire medence, konditerem, néha szauna. Erre szakosodott cégek „üzemeltetik” a komplexumot (takarítás, karbantartás, ilyesmik). A tulajdonos megveszi, aztán megbíz egy ingatlanközvetítő céget azzal, hogy adja ki és szedje be a bérleti díjat, aztán gyakorlatilag nem foglalkozik többé vele. Én utalom a pénzt az ingatlanos cég számlájára hetente, ők leveszik a százalékukat, és utalják tovább a tulajnak. Mindenről szép vaskos szerződés készül, és a kaució például nem a tulaj a tulajdonos számláján pihen, még csak nem is az ingatlanosén, hanem egy külön e célra létrehozott független szervezetén, amelyhez vita esetén fordulhatnak a felek. Visszatérve az eredeti kérdésre: mibe fektetik a pénzüket a magyarok, ha már megvették álmaik házát/lakását? Megnyugtattam, hogy emiatt nem kell aggódnia, viszonylag kevés honfitársam küzd ezzel a problémával mostanság :-)

A következő téma a lakások mérete volt, mert megemlítettem, hogy olvastam valahol tavaly, hogy az átlagos egy főre jutó lakóingatlan alapterület a világon Ausztráliában a legnagyobb. Újabb csodálkozó tekintetek... Egyikük azt válaszolta, hogy ezt nem hiszi. Szerinte itt egy átlagos egy hálószobás lakás nem lehet több, mint hmm... 70-75 négyzetméter... Mondtam, hogy nálunk az újépítésú „lakóparkokban” az egy hálószobás (amerikai konyhás) lakások inkább alulról nyaldossák az 50 négyzetmétert. Próbálta kiszámolni, hogy a fenébe férhet bele ez 50 négyzetméterbe, de nem nagyon tudta elképzelni.

Még több hétköznap

A múlt hét viszonylag eseménytelenül telt, főként a hétköznapok. Az egyetlen izgalmat az jelentette, hogy késő délután arra lettünk figyelmesek, hogy valami riasztószerűség csörög lent, röviddel ezután pedig két szirénázó tűzoltóautó érkezik a ház elé. Épp a múlt héten elmélkedtünk azon, hogy mennyire veszélyes lenne egy tűzeset az épületben, ezért jobbnak láttam lemenni és megkérdezni a recepcióst, hogy mi a helyzet. Azt válaszolta, hogy jobb lenne, ha elhagynánk az épületet, hát így is tettünk, a lakók többségével együtt. A tűzoltók egy darabig tettek-vettek, aztán lekapcsolták a riasztót, összepakoltak és elmentek. Valószínűleg vakriasztás volt, talán valaki kenyeret pirított, majd nem tudta idejében lekapcsolni a füstjelzőjét. Gondolom fizethet... Felfelé jövet kiderült, hogy a tűzlépcsőket egyáltalán nem lehet veszélyhelyzeten kívül használni. A liftek előtt ugyanis nagy sor alakult ki, miután mindenki egyszerre akart feljutni a lakásába (1-16. emeletekre három lifttel lehet eljutni ezen az oldalon, ugyanezek visznek lefelé is a 8 emeletnyi mélygarázsba). Én nem akartam sorban állni, majd a liftben tömörülni, ezért inkább lépcsőn jöttem volna fel a 13-ra, de a portás közölte, hogy a lépcsőház ajtajai „be vannak riasztva”, ezért lépcsőn csak vészhelyzet esetén szabad közlekedni. Szóval még az elsőre is mindig lifttel járnak a népek, ami azért enyhén furcsa.
Hétvégére egy kis túrát terveztünk be, mert el szerettem volna menni a North Head-hez Manlyben, ahová egy környezetvédelmi területen keresztül vezet az út. Egyszer már megpróbálkoztunk ezzel, de egyikünk feladta részben a hőségre, részben arra hivatkozva, hogy nem számított nehéz terepre, ezért papucsban jött (a másikunk persze szólt előre, hogy hosszabb séta lesz...). A hőség most már alábbhagyott, de a borongós időt jósoló időjárásjelentés ellenére szépen kisütött a nap, így ideális kirándulóidő volt, így jól indult a séta felfelé.

Kicsit feljebb kimásztunk néhány szédülős helyre is a kilátásért.

Jól alakultak a dolgok, aztán épp mikor Hajni a fentieket fényképezte rólam a távolból, hallottam, hogy megijedt valamitől (értsd: sikoly...). Visszamentem hozzá, és kiderült, hogy egy megtermett „gyík” került elő a hirtelen a bozótból, és elindult felé, amitől megrémült, ezért a további képek elmosódottak lettek, mert nem tudott koncentrálni, izgett-mozgott, fél szemmel a hüllőt figyelte. Az a környék tele van ezekkel, az általunk nemes egyszerűséggel gyíkoknak titulált állatokkal, amelyek helyi megnevezése a némiképp fellengzős „water dragon”, azaz vízi sárkány. Sárkánynak szerintem nem elég nagyok, később találkoztunk még néhánnyal:

Folytattuk volna utunkat felfelé, de sajnos Hajni kiszúrt egy újabb állatot, amitől végképp lemerevedett. Az ösvény felett egy szép nagy pók vert tanyát a hálójával két fa között, és Hajni, aki jól fejlett arachnofóbiával (is) rendelkezik, közölte, hogy ő aztán nem megy át az alatt. Így megint idejekorán véget ért a túra, és jöttünk le. Persze nem az volt az egyetlen pók az erdőben, most, hogy már direkt figyelte, öt méterenként látott szebbnél szebb példányokat. Sikerült is lőnöm egy viszonylag szemléletes képet e témában:

Persze mindenképpen vissza kellett jönni, így Hajni kábé törpejárásban tette meg az utat lefelé, majd megbeszéltük, hogy a tervezett esőerdei túrát inkább kihagyjuk. (Ha már tervek, tegnap vettünk jegyet az operába, hogy ne csak kívülről lássuk, a Carment nézzük jövő pénteken.)

Munkafronton egyelőre semmi új, de hamarosan kezdődik egy új projekt, amelyben részt veszek én is. Ezúttal egy regionális munkáról van szó, bár maga a fejlesztés az ügyfél Sydney-i központjában történik majd. A régió itt a multik szóhasználatában általában az Ázsiai-Csendes Óceáni térséget jelöli (Asia-Pacific), a felhasználók nagy része ez esetben is Ázsiában, főként Shanghai-ban és Szingapúrban lesz (valamint Malajziában, Dél-Koreában és Japánban, de ott csak 1-1 fő). A súlypont egyértelműen Kína felé tolódik, és sok multi már át is telepítette a régiós központját Szingapúrba. Egyrészt olcsóbb (még), mint Ausztrália, másrészt közelebb van a fontos piacokhoz. Egyébként úgy hallottam, némi munkaerő-kivándorlás is elindult abba az irányba, sok fiatal ausztrál megy oda dolgozni. A projekt előkészítő meetingre Szingapúrból jöttek hárman, Kínából ketten, de az előbbi csapat vezetője egy ausztrál srác, aki néhány éve költözött ki Sydney-ből Szingapúrba. Én ezt meglepőnek tartottam, de egyesek szerint mostanában inkább arrafelé van fejlődés, egyre inkább „ott történnek a dolgok”. A napokban engem is megkísértettek egy szingapúri állásajánlattal, állítólag „jó pénzt” lehetne ott keresni, még ausztrál viszonylatban is. Eljátszottam a gondolattal, mert kíváncsi vagyok, de nem tudom, mit lehetne ott csinálni a munkán kívül, Hajninak pedig valószínűleg végképp az otthon ülés maradna csak, így ezt most inkább kihagyjuk. Különben is, az eredeti terv szerint ugye egy másik város lenne a cél, így próbálom ezt szem előtt tartani... de erről bővebben jövő héten. Ha valakit esetleg érdekelne ez a szingapúri lehetőség, az dobjon egy e-mailt és elirányítom a megfelelő helyre!
Visszatérve a multikra, azt hiszem, már említettem, hogy mostanában nem a központban, hanem egy északabbra eső városrészben dolgozom, ahol főleg orvosi, biotechnológiai és egyéb high-tech cégek főhadiszállásai vannak. Általában modern csupa-üveg és fém irodaházakban, de vannak üdítő kivételek. Ez az ügyfél (szintén egy amerikai óriás), egy szép, régi épülethez illesztette az irodáját, meglepően ízléses módon. Teljes egészében meghagyták és felújították a régi épületet, kívülről-belülről. Ránézésre nehéz lenne megmondani, hogy ez egy világcég regionális központja:

A hátsó oldalt összeépítették egy modern új szárnnyal, amely előről nézve nem látszik, szerintem ez a megoldás is nagyon jól néz ki belülről:

Az ebédlő:

Munkahelynek is elég kellemes lehet, valószínűleg jól fizetnek, és a juttatások sem rosszak. Amint kijött az iPhone 4, mindenki lecserélhette rá a céges mobilját, és ebben a hónapban, amint megjelenik az iPad2 (március 25.) és a Motorola új táblagépe, máris adják ki őket néhány osztálynak, hogy a dolgozók élesben próbálják ki, mennyire használhatók ezek az üzleti életben és melyik platformot vezessék be a cégnél.

Végül szombat este a cseh étterem mellett döntöttünk, ami egész jó választásnak bizonyult. Az étlapon van néhány magyaros étel is, én például a csirkepaprikás mellett döntöttem, sőt, lehet kapni például Dreher Bak sört és Unikumot is. Az előbbi 9.2 dolláros árát kicsit borsosnak tartottam, annyira még nem vagyok kiéhezve a hazaira, hogy majd' kétezret adjak egy korsó Dreherért, ezért inkább egy jó barna csapolt cseh sört választottam. Az étel finom volt, és kb. olyan brutál adagot szolgáltak fel, mint a Fehérvári úti piacon, ahol a célközönség ebédidőben a megfáradt fizikai munkás, aki a hajnali féldeci kevert óta nem vitt be táplálékot a szervezetébe, csak itt a mennyiség mellett minőség is van.

Mi irodakukac voltunkat meghazudtolva leküzdöttük majdnem az egészet, aztán, megnyugtatandó háborgó gyomrunkat (és tartva magunkat a jómunkásember allegóriához) leküldtünk egy-egy Unikumot is a sör után.