Mi a helyzet

Többen reklamáltak e-mailben, hogy mostanában nem írok a blogra. Tegyük hozzá, nem alaptalanul, mert tényleg nem írok :-) Nem pusztán lustaságból, inkább csak most már tényleg elértünk oda, hogy semmi olyan, a külső szemlélő számára érdekes dolog nem történik velünk, amit érdemes lenne feltenni. A téllel együtt lassan itt is beköszöntöttek a szürke hétköznapok. Najó, a tél valójában csak szerdán kezdődik (június 1.), és nem számítok az otthonihoz hasonló gusztustalan hidegre, de a strandidőnek vége. Most nappalonként kellemes, 22 fok körüli a hőmérséklet, az éjszakák már hűvösek (10 fok körül). Ha minden igaz, ennél sokkal hidegebb már nem is lesz. Az év ezen szakaszában már ritkábban esik az eső, gyakran süt a nap, és ha kisüt, akkor meleg van, simán lehetne napozni a teraszon. Szóval itt a tél sem nagyon vészes. Az óceán Gold Coast-nál 22 fok körüli, tervezzük, hogy következő hétvégén még lemegyünk, hogy megint bénázhassak kicsit egy kölcsönzött szörfdeszkán.

A lakás bevált, kényelmes és szeretünk a belvárosban lakni, mindenhez közel. Pesten már csak a szmog miatt sem szívesen költöznék a centrumba, és ez itt is kicsit aggasztott, de a levegő egészen jónak tűnt. Most, hogy erről írok, lecsekkoltam a neten az aktuális levegőminőséget, és úgy tűnik, a folyamatosan frissülő diagram is alátámasztja ezt, a mutató szépen a zöldben van, jó messze a határértéktől:

Egy dolog van, ami nagyon hiányzik itt Sydney-hez képest: a sok beach (különösen Manly). Visszasírjuk, hogy mennyire egyszerű volt felülni a helyijáratos buszra a ház előtt és lemenni a partra. Itt 1 óra vonat + fél óra busz kombinációval oldható meg ugyanez, ami oda-vissza legalább 3 óra fagyoskodást jelent a tömegközlekedésen. Persze ez nem nagy ár érte, de úgy látszik, Sydney-ben el lettünk kényeztetve e téren :-) Tegnap az jutott eszembe, hogy kellene venni egy nagy, kétszemélyes robogót, és azzal járni, de ehhez kellene szerezni jogsit is, és még nem tiszta, hogy ez mennyire macerás. Kicsit hiányzik a kedvenc kávézónk, a Sparrow is, de kávézóból itt is van kettő minden sarkon, előbb vagy utóbb találunk egy jót, addig pedig szorgalmasan próbálkozunk...

Az állásainkkal nem vagyunk megelégedve, és ez sajnos erősen rányomja bélyegét hétköznapjainkra. Hajni néha kifejezetten utálja a munkáját, ami nagyon nem jó, mondogatom is neki, hogy keressen másikat, végülis ez úgyis csak átmeneti. Két nagy fájdalma van ezzel a munkahellyel kapcsolatban: az egyik, hogy összevissza dolgozik, van, hogy napi négy órát, van, hogy tízet, vasárnaponként kapja meg a beosztását. Végig pörgés és rohangálás van, néhány óránként leülhet 5 (fizetetlen) percre, hogy kifújja magát, mint valami cserepadon, aztán vissza. Ez eléggé megviseli fizikailag. A másik problémája, hogy itt semennyit nem fejlődik az angolja, mert munka közben nincs ideje beszélgetni. Rajta kívül csak ausztrálok dolgoznak itt, ezért előtte/utána sem nagyon szocializálódik, mert abban a pár percben elviccelődnek egymás között, amibe nem nagyon tud bekapcsolódni, mert olyan gyorsan és olyan szlengben beszélnek maguk között, amit ő nehezen ért.

Munkafronton én is hasonlóan elégedetlennek éreztem magam elmúlt hetekben. Volt néhány kisebb (többnyire rosszul specifikált, vagy értelmetlen) munka, amit meg kellett csinálni (persze akkor gyorsan), de ezen kívül semmi, várom, hogy induljon egy projekt, amelyben részt vehetek. A tervek szerint ma kellett volna kezdenem egy banknál, de aztán pénteken jött az email, hogy mégsem, mert egy gázszolgáltatóhoz kell majd mennem, ahol felmondott valaki (azt nem tudom, hogy tanácsadó, vagy az ügyfél oldaláról), akit pótolnom kell 4-6 hétig. Majd értesítenek, csak előbb ki kellene találni, hogy pontosan mi lesz ott a feladat. Most hétfő van, várom, hogy mi lesz, egyelőre semmi hír. Csak a nagy bizonytalankodás maradt, ugyanúgy, mint az elmúlt majd egy hónapban, és fogalmam sincs arról, mit várnak tőlem. Egyelőre úgy gondolom, legyen ez az ő bajuk, amíg fizetnek, de sokáig nyilván nem mehet így.

Node ezek a gondok nyilván kevéssé érdeklik a nyájas olvasót, és mindezek ellenére összességében azt mondhatom, hogy Brisbane igazán kellemes hely, és összehasonlítani is nehéz az itteni körülményeinket az otthoni panel-létünkkel. Most azt sem feszegetném, hogy áll éppen a meddig maradjunk kérdés. Ha nem lesz nagyobb gubanc a következő néhány héten, akkor valószínűleg augusztusban hazamegyünk „nyaralni”. Néhány nap otthon, néhány a Balatonon és Pesten. Esetleg Fiji vagy Vanuatu, amik feleannyiba sem kerülnének, mint innen lemenni a Balatonra, de majd még meglátjuk. Ha mégis közbejön valami, és még jövő tavasz előtt hazaköltözünk, azt reményeim szerint a többségetek úgyis észre fogja venni :-)

A blog rendszeres frissítését most már tényleg befejezem, köszönöm, hogy olvastatok és érdeklődtetek! Ha valami érdekes történik velünk, vagy egyszerűen írhatnékom támad, akkor írni fogok, ezért -ha maradt még, aki szívesen olvasná-, az küldje el nekem az e-mail címét a gmail-es címemre, és ha frissül a blog, értesítést küldök az új bejegyzésről. A tervek között szerepel még:

• Bálnales kishajóból (ez majdnem biztos),
• Cairns, búvárkodás a Nagy Korallzátonynál (ez szintén biztosnak tűnik),
• Fiji (ha nem megyünk Balatonra),
• Új-Zéland (ha legalább jövő márciusig maradunk),
• Melbourne – Perth autós túra (csak akkor, ha minden más megvolt :) ).

Új lakás, új állások

Sűrű volt az elmúlt hét, mindketten elkezdtünk dolgozni új munkahelyeinken, és költöztünk is egyet (megint). Hajni ismét remekelt az állásvadászatban, néhány nap alatt itt is sikerült munkát szereznie egy kávézó-étteremben. Az e téren tapasztaltak alapján kijelenthetjük, hogy ha valaki ki akar ide jönni, és van némi vendéglátós tapasztalata, beszél egy kicsit angolul, és elég elszánt ahhoz, hogy bemenjen az önéletrajzával néhány helyre, akkor nagy eséllyel és gyorsan lehet ilyesféle állást találni. A következő lépés egy „irodai” állás vadászása Hajninak. Addig is, ez a hely nem lesz annyira nyugis, mint a pakisztáni étterem volt Sydney-ben, itt pörgés van egész nap, viszont a fizu magasabb, bejelentett és idejében ki is fizetik.

Én sokat még nem láttam az új cégből, így érdemben nem tudok nyilatkozni róla. Úgy tűnik, a vezetési stílus itt kicsit katonásabb, ami szerintem az ügyvezető-tulajdonosok „kulturális hátteréből” adódik. Az előző cég két vezetője ugyanis amerikai volt, a Sydney-i irodát pedig egy ausztrál vezette. Ez a cég dél-afrikai hátterű, a vezetők és több tanácsadó is onnan települt be. Számomra meglepő volt, hogy a dél-afrikaiak mennyire jó beszélnek angolul, mintha ez lenne az anyanyelvük. Az előző munkahelyen is volt egy (fehér) dél-afrikai srác, Ian, akit kérdezgettem erről, ő mesélte, hogy náluk 11 (!) hivatalos nyelv van. A fehérek többnyire a hollandból elszármazott afrikaanst beszélik, de az üzleti nyelv az angol, így a napi üzleti kommunikációban egymás között is angolul beszélnek. Az iskolázott fehér lakosság egyébként tömegesen hagyja el az országot, amióta a feketéket elnyomó apartheid rendszer megbukott, mert azóta – bár a hivatalos országimázs mást mutat – egyesek szerint ez a visszájára fordult, és a közbiztonság mint olyan nem létezik többé arrafelé. Ian is végleg otthagyta Afrikát, és azt mondja, eszébe nem jutna hazamenni, most, hogy végre eljutott ide. Felvetettem neki, hogy tulajdonképpen minden adott ahhoz, hogy Dél-Afrika jó hely legyen: ásványkincsek dögivel, jó éghajlat, gyönyörű tengerpartok, fiatal lakosság, és a tavalyi focivébén is sikerült jó színben feltüntetni magukat. Ian azonban rámutatott a másik oldalra is: igaz, hogy fiatal a népesség, de minden negyedik ember HIV fertőzött, és ez az arány a fiatalok körében még magasabb. Tehát a jövőbeni potenciális „munkaerő” fele-harmada egész egyszerűen meg fog halni, mielőtt elérné a munkaképes kort... Durva. A már említett közbiztonságra jellemző, hogy a legnagyobb városban, Johannesburgban, Ian-nek (aki egy 26 éves, 100 kilós volt profi rögbijátékos) elmondása szerint eszébe sem jutott sötétedés után kimenni az utcára sétálni, de még nappal is csak bizonyos környékeken. Ehhez képest kész felüdülés neki, hogy Sydney-ben bármikor elmehet sétálni :-)

Bocs, kissé elkalandoztam, a lényeg, hogy ezek a dél-afrikai fickók kicsit szigorúbbnak tűnnek az előző főnökeimnél, aminek nem örülök feltétlenül, de nem is nagyon zavar egyelőre. Az már inkább, hogy az első projektet, amire beosztottak egy helyi nagybanknál, az alapjaitól elhibázottnak tartom. Most még csak a sales fázis megy, de úgy látszik, megkapjuk. Igaz, sokat nem láttam még belőle, de csak remélni tudom, hogy nincs igazam, és mégis jó az alap koncepció. Ha nem, akkor elég gáz 3 hónap elé nézek.

Ennyit a munkáról. Múlt héten sikerült találni egy albérletet a következő fél évre. A rövid idő miatt nem válogathattunk túl sokat, de ezen az áron általában lehet találni egy hálószobás apartmant. Úgy döntöttünk, hogy télre maradunk a belvárosban, majd esetleg nyáron kintebb költözünk a nyugiba. Az új „szállás” 200 méterre van a hoteltől, ahol az elmúlt két hétben laktunk, így a költözködés elvileg sima ügy lett volna, az egyetlen nehézséget az jelentette, hogy reggelt 10-ig el kellett hagyni a szobát, a lakás kulcsait pedig 9-kor vehettük át, tehát gyorsan kellett hurcolkodni. Úgy számoltam, hogy fél év alatt nagyjából megháromszoroztuk a cuccaink mennyiségét, az eredeti 2 nagy bőröndből és 2 kézipoggyászból 6 bőröndnyi és 6 hátizsáknyi cipekednivaló lett... (Azóta még egy porszívót is kellett venni, mert az még nem volt, de remélem, itt megállunk.) Tovább növelte az élvezeteket, hogy az épület két liftjéből az egyik elromlott, így az első körben a lefelé menő liftre negyed órát vártunk (43 emelet van, erre édeskevés egy lift). Másodszorra már gyalog mentünk le a huszonhetedikről (itt lakunk). Végül 10 perc csúszással, de sikerült kijelentkezni a hotelből, és nem kellet ráfizetni a díjra. Miután kipakoltunk, elmentünk bevásárolni a hiányzó dolgokat (paplanok, porszívó, stb.). Estére teljesen elkészültünk, de a második bolt-forduló után akkora sor állt a lift előtt, hogy úgy döntöttem, én inkább felmászok, minthogy tizenketten benyomorogjunk a fülkébe. Kicsit tömegiszonyom van néha, és ideges leszek, ha mindenfelől hozzám nyomulnak. Hát mit mondjak, az egész napos járkálás és cipekedés után sokkal magasabbnak tűnt a 27 emelet, mint amilyennek elöljáróban gondoltam. A lépcsőházat csak evakuálásra tervezték, levegő nincs, egy szűk, levegőtlen, csupasz betonfolyosó az egész, meredek lépcsőkkel. A tizedik táján még jól voltam, de a huszadik környékén már fújtattam, mint egy megvadult rinocérosz. Így is percekkel előbb felértem, mint Hajni lifttel, de a bejárattól pár lépésre el is terültem a földön. Teljesen elkészültem, pár percig akkor sem bírtam volna rávenni magamat, hogy elkússzak a hálószobáig, ha a svéd napozó-válogatott várt volna ott rám. Fektemben eldöntöttem, hogy ez így nem jó, formába kell jönni lépcsőmászásban, így igyekszem majd naponta megjárni (ma megvolt, 20 perc elliptikus tréner után is jó móka...).

De hogy a lakásról is szót ejtsek, itt már van külön hálószobánk, ami határozott fejlődés a Sydney-i lyuk után. A hálón kívül van egy amerikai konyhás nappali és egy fürdő „mosodával”. Az étkező tulajdonképpen a teraszon van, amely nagyobb, mint a nappali, és egész jó a kilátás is. A teraszon a hat személyes asztalon kívül van egy nagy szabadtéri sütő is. A lakáshoz tartozik egy mélygarázs-hely is, amire egyelőre nincs szükségünk, így lehet, hogy megpróbáljuk majd kiadni. Az épületben van 25 méteres úszómedence, szauna és használhatatlan konditerem is. Néhány kép:

Átmeneti szállás

Itt, Brisbane-ben jobb szállást sikerült szerezni az első két hétre, mint fél éve Sydney-ben a koszfészek volt. Mondhatni tanultam a saját káromból. Amellett, hogy ezt most a cég fizeti, jó előre megkerestem a neten és bátorkodtam javasolni ezt a házat. Az M on Mary's egy apartmanház a belvárosban, ennek 25. emeletén foglaltak nekünk egy szép tágas lakást. Most van két hetünk, hogy találjunk valamit hosszabb távra, meg is néztünk néhányat az elmúlt napokban, és tegnap este jelentkeztünk egy egy hálószobás, bútorozott apartmanra, innen kb. 200 méterre. Érdekes egybeesés, hogy ha odaköltözünk, akkor a Brisbane-i és a budapesti lakcímünkben az utcanév pontosan meg fog egyezni.
Addig is néhány kép az átmeneti szállásunkról:
Kívülről:

  

Belülről:

1000 km az út másik oldalán

A „költözés” szerdán reggel kisebb zökkenőkkel indult, de végül nagyjából a tervezett idő- és költségkereten belül sikerült maradni, és most már Brisbane-ből blogolok. A zökkenőket az autókölcsönző cég (Hertz) okozta, ahol annak ellenére, hogy 2 héttel előre lefoglaltam az autót, szerdán reggel, mikor reggel 8-ra elmentem felvenni azt, a foglalt közepes méretű szedán (Toyota Corolla Sedan vagy Mitsubishi Lancer) helyett egy öt ajtós (csapott hátú) Toyota Corolla kulcsát nyomták a kezembe (ez a típus Európában Auris néven fut). Kinyitottuk a csomagtartót, és rá kellett jönnünk, hogy ez bizony nem lesz elég a cuccainknak, ezért mentem is vissza a garázsból reklamálni, hogy nem ebben egyeztünk meg. Az amúgy nagyon kedves ügyfélszolgálatos lány közölte, hogy pillanatnyilag csak ez elérhető, ha gondolom, menjek be a belvárosi központjukba, hátha ott tudnak adni nagyobbat. Erre nem volt idő, így maradt ez az autó. Mindezek mellett később észrevettem, hogy a majdan kifizetendő számlára rákerült a 100 dolláros „one way fee” is, amit azért kell fizetni, mert egy másik városban adom le az autót, mint ahol felvettem. Csakhogy én épp azért béreltem ennél a cégnél és három napra a szükséges kettő helyett, mert azt ajánlották, hogy ez esetben elengedik ezt a tételt. Úgy döntöttem, hogy ezt semmiképpen nem fizetem ki, és nem is nagyon kellett reklamálni a végén, miután Brisbane-ben elmondtam, hogy mi történt, és nem vagyok megelégedve a szolgáltatásukkal, simán kihúzták ezt a díjat. Tehát szerdán reggel belegyömöszöltünk mindent az autóba, ami befért. A vasalódeszkát és a ruhaszárítót kellett otthagynunk, ami nem nagy veszteség, de azért bosszantó. A tényleges első elindulás az autóval „érdekes” volt... Mint említettem, soha nem vezettem jobbkormányos autót, és automatát sem. Először a garázsból kijárva - mivel kuplungolni nem kell - a bal lábamat a fék fölött tartottam készenlétben, biztos ami biztos. Mint kiderült, ennek az autónak annyira agyonszervózott a féke, hogy ha rálehelsz, akkor is satuzik. Így a jobb láb gáz bal láb fék kombinációjával sikerült igazi, amerikai filmek béna sofőrjeihez illő első tizenöt métert produkálni (meglódul, fej hátracsapódik – satufék – megáll, kormányt majdnem megfejel). Persze a fékre gyorsan sikerül ráérezni, a jobb oldalról való vezetés kicsit több megszokást igényelt. Miután éreztem, hogy ez azért nem lesz sétagalopp, inkább mentem néhány kört a környező, forgalom nélküli utcákban, nem túl meggyőző eredménnyel. Otthon egészen sokat vezettem, és most kijött, mennyire beidegződtek bizonyos reflexek, amelyekkel meg kellett küzdeni. Nem csak az olyan triviális dolgok, hogy merre milyen ívben kell kanyarodni, és hogy az egész autó a rossz oldaladon van, ami miatt nagyon kell figyelni, hogy a bal oldalt megfelelően távol tartsd a padkától vagy a parkoló autóktól, de például nem néztem a belső tükröt, mert ahhoz is a másik irányba kell nézni, vagy nem vettem észre közlekedési táblákat, mert szintén a másik oldalon vannak, mint ahol figyelném. Ja, és természetesen az index és az ablaktörlő bajuszkapcsolója is fordítva van, és néha, ha gyorsan kellett csinálni valamit, gondosan megtörölgettem az ablakot kanyarodás előtt akkor is, ha épp nem esett az eső :-) Néhány óra alatti bele lehet jönni, de így is olyan, mintha gyakorlott sofőrből hirtelen igazi béna mazsolává változtam volna vissza, aki először megy ki egyedül a forgalomba. Így szerda reggel 10 perc próbálkozás után nem is tűnt annyira fergetegesen jó ötletnek elindulni egy két napos útra. 11 óra körül végül sikerült útra kelni, és miután kijutottunk a városból, nem is tűnt annyira vészesnek a dolog. Mint írtam, autópálya nincs a két főváros között, de eleinte kétszer két sávos gyorsforgalmi út visz északnak, ezen jól lehet haladni. Általában 110-es sebességkorlátozás van, tekintet nélkül arra, hogy vannak kereszteződések és visszafordító sávok is. Itt végre értelmet nyer, miért jó ekkora motorokkal venni az autókat: szinte soha nem mennek velük gyorsan, viszont ha ráhajtasz egy országútra, ott bele kell taposni, hogy gyorsan felvedd a forgalom 100-110-es tempóját. Ez például a pihenőhely utáni „gyorsítósáv”, ahol megálltunk ebédelni:

Van vagy 15 méter. A Corolla, amit kaptunk, egy alapmotoros változat volt, ami ebben a kategóriában itt 1.8-as benzinmotort jelent, ennél kisebbel szerintem nem is lehet kapni. Az automata váltó a kezdeti idegenkedés ellenére kényelmes, bár otthon továbbra is inkább a kézit választanám, itt örültem, hogy az egyéb nehézségek mellett nem kellett még azzal is bajlódni, hogy bal kézzel próbáljak beletalálni a fordítva kiosztott fokozatokba. Néha ugyan van egy néhány tizedmásodperces késés, ami kicsit zavaró, például ha lepadlózod, akkor hezitál egy kicsit, hogy mi legyen, de aztán visszakapcsol kettőt, felbőg és egész jól megindul. Előfordul az is, hogy a váltás-határ környékén autózva elbizonytalanodik, hogy akkor most milyen fokozatot is válasszon, felkapcsol, aztán inkább mégis vissza, de ezt csak akkor és az veszi észre, aki direkt ezt figyeli (például én). A másik hibája (szerintem), hogy még egy jó hosszú hatos elfért volna benne, mert így 9,5 körül fogyaszt országúton, ami modern japán motor létére igencsak sok. A méretein kívül nagyjából ennyi a kritika (és az, hogy előről úgy néz ki, mint egy együgyű béka, hátulról pedig mint egy műanyag játékautó, szóval nagyon nem az esetem), de így, alig használtan (5000 kilométer volt benne) nem rossz, és most, hogy volt három napig autónk, és vissza kellett adni, már kifejezetten hiányzik :-)

Ott tartottam, hogy ausztrál utak. Egy idő után a gyorsforgalmi út átment sima kétszer egy sávos országútba, és kezdtem aggódni, hogy nagyon le fogunk lassulni, de nem. Annak ellenére, hogy szinte végig záróvonal van, csak az 5-10 kilométerenként beszúrt „előző-sávokban” lehet előzni, ezeken az utakon is 100-110-es a korlátozás szinte függetlenül a kereszteződésektől, kanyaroktól és domborzati viszonyoktól. Tartottam tőle, hogy itt is beragadunk mindenféle teherautók és szüttyögő vezetők mögé, mint általában otthon, de úgy tűnik, itt mindenki nagyjából annyival megy, amennyivel lehet. Beleértve a kamionokat is, amelyekre itt nyilvánvalóan nem ugyanazok a hosszúság-korlátozások vonatkoznak, mint otthon, és gyakoriak az igencsak méretes példányok, dupla rakománnyal.

Képeken nagyon jól mutatnak a kéményeikkel és a combvastagságú kengururáccsal...

…, de a saját visszapillantó tükörben elég nyugtalanító azt látni, hogy ott zúz mögötted egy ilyen:

Főleg szakadó esőben, csúszósnak tűnő úton, 100 fölött. Ilyenkor átvillan az agyamon, hogy a féktávjuk kb. akkora lehet, mint a USS Enterprise repülőgéphordozó anyahajónak, amelynek Krétánál el kell kezdeni fékezni, hogy be tudjon fordulni jobbra a Szuezi csatornába. Ha tehát egy koalacsalád épp előttem akar átbattyogni az úton és ráfékezek, akkor nedves foltként végezzük a krómozott rácson. Ennek hatására aztán kicsit elnehezedik az ember lába a gázpedálon, hátha sikerül kicsit távolodni. Szóval lehet haladni tempósan végig, nem tart fel senki. Egy ideig élveztem, hogy megint vezethetek, de estére, ömlő esőben, sötétedés után, a (rossz oldalon) szembe jövök fényszóróitól semmit nem látva aztán kezdett megint kevésbé viccesnek tűnni a dolog, és örültünk, hogy elértük Coffs Harbourt, ahol megszálltunk éjszakára. Egy kis faházat béreltünk ki, a célnak megfelelt (mellette a bérelt autó):

Coffs Harbour állítólag nagyon szép kis tengerparti város, azt terveztük, hogy másnap reggel körbenézünk, kávézunk, reggelizünk, de sajnos – ismét – szakadt az eső, így a sétából nem lett semmi, indultunk tovább. Csütörtökön megint szeszélyes volt az időjárás, fél óránként váltakozott a szakadó eső és a verőfényes napsütés. A Pacific Highway, amin jöttünk korántsem annyira jó minőségű, mint amilyennek a városok alapján az ausztrál országutakat elképzeltem, vannak részek, amelyek pont olyan egyenletlenek és toldozott-foltozottak, mint némelyik otthoni (kátyúk azért szerencsére nincsenek).
Brisbane-hez közeledve aztán elkezd szélesedni az út, és néhol kétszer 5 sávban hömpölyög a forgalom, 5 óra előtt itt is voltunk. Az autóhoz béreltem navigációt is, így nem tévedtünk el sehol. Igaz, néha a szerkentyű elvesztette a fonalat, ilyenkor kis gondolkozás után, miután megtalálta a jelet és magához tért, az első remek ötlete mindig az volt, hogy azonnal forduljak vissza. Akkor is, ha épp a gyorsforgalmin mentünk, már 100 km-t, és még 150-et kellett volna tovább ugyanazon. Az ilyen nyilvánvaló hülyeségeket nem követtük, ezen kívül viszont nagyon hasznos volt, így gond nélkül idetaláltunk.
A szállás, amit a cég bérelt két hétre, nagyon jól néz ki, bent van a Cityben egy toronyházban, holnap teszek fel ide képeket róla.