Meló

A Facebook profilomon néhány hete Sydney-ből publikált kép miatt többen azt gondolták, hogy megint oda kell átjárnom dolgozni, és azon nyomban kaptam is a „nézel már otthon állást?” és „mikor jöttök haza?” kérdéseket. Valóban volt némi bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy hol fogok huzamosabb ideig dolgozni a néhány napos munkák után, és ismét rámvetült a repülővel ingázás sötét árnyéka is egy új-dél-walesi projekttel kapcsolatban (még csak nem is Sydney-ben, hanem egy kis bányavárosban volt valami, amit szerencsére egy másik kolléga „nyert meg”), de végül sikerült ráerőszakolnom magamat egy itteni projektre. Sydney-be így ezúttal csak egy kétnapos céges tréning és csapatépítés miatt kellett átrepülnöm. Ketten mentünk az egyik hajnali járattal, a többiek nem akartak 3-kor felkelni, ezért előző este utaztak. Vicces volt, hogy kiküldtek értünk a reptérre egy szép nagy fekete Mercedest. A sofőr, Juan, klasszikus limuzinsofőr egyenruhában feszített, és minden (súlyosan spanyol akcentussal elmondott) mondatába belefűzte, hogy „Uram”, mi meg csak vigyorogtunk, hogy ezt most miért kellett. Be tudnám pakolni az egy darab csomagomat a csomagtartóba, ki tudnám nyitni magamnak az ajtót ki- és beszálláskor, nem halnék szomjan, ha nem lenne bekészítve hideg üdítőital, és el tudom viselni, ha a sofőr havernak szólít, és nem Sir-nek vagy Mr. Százá-nak. Szóval  taxival is mehettünk volna.

(A kép illusztráció. Juannak volt szép sofőrnapszemüvege is :-) ).

Maga a rendezvény, és az esti vacsorával egybekötött ivászat nem volt annyira vészes, mint amilyenre számítottam, de az azért látszik, hogy nem fognak itt nagy barátságok szövődni a kollégákkal. Összesen kb. 20 tanácsadó dolgozik a cégnél, és érdekes módon sok a nálam jóval idősebb közöttük. Vacsora közben volt némi vita a helyi politikáról (hamarosan választások lesznek), adórendszerről és egészségügyről, amit érdekes volt hallgatni, ha hozzászólni nem is nagyon tudtam. Annyit hozzátettem, hogy sok helyen irigykednének a problémáikra, és röviden elmeséltem, mi történt a magánnyugdíj-számlámmal. Volt hitetlenkedés és szörnyűlködés...
A lényeg, hogy másnap jöhettem vissza Brisbane-be, és néhány kisebb megbízás után (eltöltöttem pl három napot a kereskedelmi kikötőben is) végre kaptam egy olyan munkát, amely eltart április végéig. Annak külön örülök, hogy a nulláról építhetem fel a modellt, és egyben ez az első önálló projektem Ausztráliában, egyedül csinálom az elejétől a végéig. A feladat nem egyszerű, de megcsinálható, és első ránézésre úgy tűnik, a határidő sem túl feszített.  Az ügyfél a változatosság kedvéért egy bányavállalat. Gondolkoztam, hogy leírjam-e pontosabban mit csinálok ott, de a többségeteket valószínűleg nem érdeklik az ilyen részletek, úgyhogy talán egy másik alkalommal untatlak majd benneteket ezzel (vagy nem). Az irodaházuk itt van a belvárosban, így általában haza tudok sétálni ebédelni. Az ottani konyha ablakából látszik is a ház, ahol lakunk:

(a képen elrejtettem egy templomot is...)

Az épület kívülről is elég impozáns:

A tűzlépcső már kevésbé:

Az első héten volt ez a riadó. Én a 31-en dolgozom most, és a zsúfoltság miatt majdnem 20 percbe telt, míg leértem. Persze vaklárma volt, remélem, éles riadóban soha nem lesz részem, mert elég necces egy ilyen lépcsősoron libasorban evakuálni több ezer embert egy 40+ emeletes épületből. A kevésbé fitt vagy idősebb irodisták a kényelmes tempójú lefelé séta után is meglehetősen nyúzottnak tűntek.

Visszatérve a munkához: eddig minden nap legkésőbb  17:00:00:00-kor lekapcsoltam a gépem, és indultam haza, tehát panaszra eddig semmi okom. Tegyük hozzá: bár minden ott eltöltött napért fizet az ügyfél, ha úgy alakul, hogy veszélyben érzem a kitűzött határidőt, akkor orrvérzésig túlórázni fogok, és még csak be sem fogom írni sehova, annak ellenére, hogy ezt senki nem kéri vagy várja el. Fontos számomra, hogy ez a projekt sikeresen záruljon, úgyhogy ezért mindent meg is fogok tenni. Nem mondhatnám, hogy izgalmasan telnek a napjaim (sőt), de a munkában most az a fontos, hogy stabil legyen és biztos. Inkább azt kellene kitalálnom, mi hasznosat kezdjek a szabadidőmmel. „Normál” konditerembe egy ideig nem fogok járni, mert a munka utáni időszakban túl sokan vannak mindenhol, de időközben minden szükséges dolgot beszereztem a lakásba, ennyi tulajdonképpen elég is lesz a következő néhány hónapra:

Ezen felül megvettem még életem első futócipőjét is. Eddig nem volt szükségem kifejezetten futócipőre, de itt néha munka után lemegyek a hotel konditermébe futógépen futni, és a  minap egyszer csak azon kaptam magam, miközben futottam és elgondolkoztam zenehallgatás közben, hogy a szokásos szenvedés helyett a tizenötödik perc környékén valahogy „összeállt” az egész. Az izmok összehangoltan tették a dolgukat, a tüdő hordószámra itta a levegőt, én pedig jól éreztem magam. Furcsa. Persze nem tartott sokáig, gyorsan szétestem. Alapvetően nem szeretek és nem is tudok hosszabb távokat futni, és erre testalkatom is alkalmatlanná tesz, ennek ellenére egészen fellelkesültem. Ha már egyszer itt vannak ezek a futógépek, akár meg is próbálhatnék legalább egy kicsit csiszolni ezen a a hiányosságomon. (És ha egyszer elérek az egyik óceánig, akár vissza is fordulhatok és elfuthatok a másikig...) És lőn. Az új cipővel pedig olyannyira elégedett vagyok, hogy most először, önként és ingyen terméket reklámozok, és felteszem a képét ide is:

Azt azért hangsúlyoznám, hogy fogalmam sincs a futócipőkről, úgyhogy lehet, hogy teljesen szar, és csak a tíz éves cross training cipő után tűnik úgy, hogy jó benne futni, és egy trendi rózsaszínű pöttyös gumicsizmában pont ugyanilyen lenne...

Munka

Kisütött a nap, elkezdtem dolgozni és megjött a zasszony. Ezek a kifogásaim a nem-írásra... Emellett ezúttal minden eddiginél gyorsabban lecsaptak a hétköznapok, így nincs is nagyon miről értekezni.  Ennek ellenére kicsit kifejtősebben:

A trópusi vihar néhány napi kemény esőzés után végül elvonult dél felé. A városközpontot ezúttal  szerencsére nem öntötte el a víz, mert - tanulva a 2011-es eseményekből  -időben kinyitották a víztározókat, de nem sok híja volt. Néhány városrészben egy ideig nem volt áram és víz. Mikor ezt hallottam, kaptam észbe, hogy talán fel kellene készülni valahogy, de rá kellett jönnöm, hogy világvége esetén nem igazán vagyok hosszabb távú túlélésre berendezkedve. A hűtőm tartalma azon a hétvégén:

Ahhoz képest, hogy direkt azért nem mentem hosszabb távra hotelbe, hogy már az elejétől legyen konyhám, egyáltalán nem használtam. Kizárólag gyorskaján, tejen, müzlin, gyümölcsön és tonhalkonzerven éltem. Amíg Hajni nem jött meg, a mikrosütőn, egy darab tányéron, egy darab bögrén és az evőeszközökön kívül semmit nem használtam a konyhában, fogalmam sem volt, hogy egyáltalán működik-e a mosogatógép, vagy a tűzhely. Elég minimálban nyomtam. Azóta persze megjött Hajni, úgyhogy lett só, bors, szalámi és egyéb úri huncutságok. Hétfőn bement a kávézóba, vót nagy ööm és bódotság mikor meglátták,  jövő hétfőn kezd is, és ott fog dolgozni, amíg nem talál valami irodai munkát.

Múlt héten elkezdtem dolgozni én is, egy hetet eltöltöttem egy ügyfélnél bemelegítésként azzal, hogy „megismerem a rendszerüket egy kollégával együtt, és ha valami gáz van, és az amúgy Sydney-ben dolgozó kolléga nem tudja megoldani, akkor majd én”. Az ügyfél nem meglepő módon egy bányavállalat (megint). Ahogy korábban talán említettem, a bányászat az ausztrál gazdaság egyik motorja, sőt, egyre inkább az egyetlen. Ez egyszerre áldás és átok. Az óriási mennyiségű nyersanyag kivitel és az ebből (is) adódó viszonylagos stabilitás ugyanis tovább erősíti az ausztrál dollárt a többi devizával szemben, és az mára olyan szintekre drágult, hogy szinte semmilyen más terméket vagy szolgáltatást nem tudnak versenyképes áron exportálni. Már a régebben húzóágazatoknak számító oktatás és egyéb szolgáltatások is megszenvedik az erős dollárt, hiszen egy külföldi diáknak egyre drágább itt élni és kifizetni a tandíját. Sydney a megélhetési költségekben időközben a harmadik legdrágább lett a világon Tokió és Oszaka után. Panaszra egyelőre nincs ok, a gazdaság így is növekszik, az egy főre jutó bruttó nemzeti össztermék pedig a magyarnak kb négyszerese. A bányavállalatok rengeteg adót fizetnek be a költségvetésbe, munkahelyeket teremtenek, ésígytovább. Egy ilyen vállalatnál töltöttem az első hetemet. A neve valószínűleg legtöbbeteknek nem mondana semmit, ezek a cégek nem költenek marketingre, mint a Coca Cola, de a szóban forgó pl. bevételeit tekintve a világ legnagyobb bányavállalata, és a 2011 februárjában a világ harmadik legnagyobb vállalata volt piaci kapitalizáció szerint. Az éves árbevétel nagyjából összemérhető Szlovénia teljes éves nemzeti össztermékével. Nem szarral gurigáznak, na. Persze ez nem egyetlen cég, a név egy vállalatcsoportot takar, amelyek összevissza tulajdonolják egymást, és a pénzügyi rendszerük legbonyolultabb része épp arról szól, hogy osztják fel a cégek között a bevételeket, költséget és profitot. Ezen cégek irodái többnyire a folyóparton lévő toronyházakban vannak: ha felgörgettek a lap tetején lévő képre a blog címe alatt, akkor ott a középső épületcsoport. Ez az ügyfél például épp a középsőben székel, amelynek a tetején a nagy antennaszerűség van. Egész jó adottságokkal rendelkező épület, az ebédlő a huszonkettediken ilyen kilátással rendelkezik:

A rendszert, amit megnéztünk, egy másik világcég vezette be, és a projekt végeredményén is látszott, hogy rászánták a pénzt, amit kellett. Az olvasók között maximum 1 magamfajta tanácsadó lehet, úgyhogy nem untatnék senkit a részletekkel, erről csak annyit, hogy ezeknek van egy módszertanuk, hogy kell ezt megcsinálni, és ezt valószínűleg betűről betűre követték, akkor is, ha egyszerűbben és gyorsabban meg lehetett volna csinálni valamit. A kódban minimum ötször annyi a komment, mint az „éles” kód, több, mint ezer oldalnyi doksit írtak hozzá, és minden egyes szükséges nézetet és adatbeviteli felületet legyártottak. Az egészbe az elejtett megjegyzések alapjánkb  400 – 500 napot beletehettek (és ezt ki is fizetik). Nálunk otthon valahol 100 és 150 nap között lett volna ugyanez. Nem kis különbség.

Pénteken volt egy megbeszélésünk az egyik leánycég két kontrollerével. Arról volt szó, hogy mit várnak tőlünk, illetve a tervező rendszertől. Fél órás megbeszélés volt, de készítettek rá csillivilli prezentációt, amelyben a cég rövid történetének és piaci helyzetének bemutatása után levezették a cég stratégiájából kiindulva, hogy miért is van szükségük erre az alkalmazásra, és közben olyan, otthon csak menedzsment bullshitnek titulált közhelyeket puffogtattak nagy beleéléssel, hogy nem tudtam nem elgondolkodni az üzleti kultúráink közötti különbségen. Mi magyarok többnyire túlságosan cinikusak vagyunk ahhoz, hogy az ilyesmikkel azonosulni tudjunk. Ezen kívül nálunk inkább az a jellemző, hogy a „hülye német tulajdonos”, vagy a főnököm főnöke, vagy ide tetszőlegesen behelyettesíthető, a saját nézőpontunkból külső erő megköveteli ezeket az idióta riportokat vagy terveket, úgyhogy muszáj megcsinálni határidőre. Hogy rohadjanak le... Mindig engem kell cseszegetni minden baromsággal, ehh... Itt meg: szükségünk van (nekünk) erre és erre ahhoz, hogy hatékonyabban meg tudjuk csinálni ezt és ezt, és ettől jobbak lesznek a döntéseink, és jobb eredményeket érünk el a piacon. Amúgy az ilyen beleéléssel előadott tankönyvízű szónoklatokat belülről én is elnéző mosollyal hallgatom (kívülről pedig érdeklődően hallgatva, néha bólogatva), de azért az elgondolkodtató, hogy ezek a középszintű kontrollerek itt munkájuk eredményeképp talpig Hugo Boss-ban és hasonló cuccokban ültek velünk szemben, és néhány száz év múlva az ő embereik bányásznak majd a Pandorán (és írtják a Na’vi-kat), nem a dorogi szénbányászok. De ki tudja, talán nincs semmilyen összefüggés.

Hogy rövidre zárjam ezt a nem túl izgalmasra sikeredett bejegyzést: az esős hétvégén szombaton vagy vasárnap délelőtt az egyik közszolgálati adón a gyereműsorok közé elrejtve láttam egy produkciót, ami teljesen feldobta a napomat, úgyhogy ezt megosztom veletek is. Az adás címe magyarul valami olyasmi, hogy „Mozogj gengszter módra!” és két elég sittes kinézetű alak tanítja benne, hogy kell „gangszta” módra táncolni, olyan jól bevált mozdulatokkal, mint a kormánykerék-tekerés vagy az orrtisztítás. Nagyon komoly. Befejezésként itt egy epizód:

http://youtu.be/vJ4oim9SXLw

Retrospektív

Beragadtam a lakásba. Kint trópusi vihar tombol, ami az én mérsékelt övi szemeimnek elég komolynak tűnik. A tévében is folyamatosan ez megy, kicsit északabbra volt néhány tornádó, Bundaberget evakuálják, délre a Gold Coaston minden partot lezártak, a part közelében is 5 méteresek a hullámok. Pedig néhány napja az volt a tervem, hogy ma lemegyek a beach-re... Ehelyett nagy magányomban megírom a harmadik fejezet hiányzó befejező részét, és közben néha kinézek, hogy lássam, árad-e a folyó. Másfél év távlatából nem lesz könnyű írni, de unatkozom. Addig amúgy sem tudom elmenteni saját magunknak emlékbe az előző fejezetet, amíg be nem fejezem azt, így ez a bejegyzés részben ezért is született, és ezért is lett végigolvashatatlanul hosszú. Szóval hogy is volt...

Az év: 2011. Ott hagytam abba, hogy „Augusztus első felében mégis hazalátogatunk, aztán jövünk vissza legalább még egy kis időre (meglátjuk...), így talán lesznek még további bejegyzések. Időrendben a következő tervek: Balatonmáriafürdő-Alsó, Zalakaros, majd később Cairns és a Nagy Korallzátony. Előbbiekről lehet, hogy nem írok, utóbbiakról valószínűleg igen :-)”

Örömmel jelentem, hogy minden tervet megvalósítottunk. Balatonmáriafürdő-Alsó és Zalakaros különösen jól sikerült, de ezeken a helyeken többetekkel együtt voltunk, így most ezekről nem írnék (kivéve, ha napokig tart a cudar idő, mert akkor eljutok addig, hogy ezzel büntessek). Szóval némi otthoni nyaralás és Szigetelés után visszajöttünk, és folytattuk, ahol abbahagytuk. Sajnos, a projekt, amire vártam végül nem indult el, így maradtak a kisebb munkák és a bizonytalanság. Ennek ellenére jól megvoltunk, hétvégenként lejártunk a partra, vagy másfelé kirándulgatni. A lakáshoz, amit béreltünk, tartozott egy mélygarázs hely, amelyre nem volt szükségünk, így olcsón kiadtuk Hajni főnökének. Ő és a férje használta hétközben, és mivel keveset kértünk, és láthatóan amúgy is kedveltek minket, ha kellett autó a hétvégére, akkor otthagytak egyet nekünk. Ilyen egyszerűen.

  

 Így sokkal könnyebb volt a környéken mozogni, vagy lemenni a beachre, és egészen megszoktam a másik oldalon vezetést is. Eljutottunk néhány szép helyre a környéken, ahová tömegközlekedve sokkal nehezebb lett volna.

Egyszer például felmentünk kicsit nyugatabbra a hegyekbe, és sikerült kicsit eltévedni az esőerdőben. Volt ugyanis a túraútvonalon egy néhány kilométeres hurok. Mivel volt még időnk, gondoltam, sétáljunk be ebbe a körbe is, nézzük meg, mi van arra. A gond csak az volt, hogy mikor körbeértünk, nem vettük észre az az elágazást, amely kivezet a hurokból, mert nekünk tökegyformának tűnt az egész erdő.

Csak akkor tűnt fel, hogy továbbjöttünk, mikor egy olyan helyre értünk, ahol már biztosan csináltunk egy képet. Ekkor jöttünk rá, hogy valószínűleg eltévedtünk, így visszafordultunk, de hiába, nem találtuk a helyes ösvényt. Pánikra persze nem volt ok, nem volt olyan nagy a terület, előbb-utóbb biztosan kitaláltunk volna. Aztán találkoztunk egy furcsa párral, egy magas, nagyon vékony, a feje tetejéig teletetovált és telepiercingezett fickóval, és az Ázsiából importált barátnőjével / feleségével. Kérdeztem a fakírtól, nem tudja-e véletlenül, merre van a kivezető út, mire mondta, hogy de, csak kövessük. Útközben találkoztunk még egy párral, akik szintén nem voltak biztosak a dolgukban, így csatlakoztak ők is, így masíroztunk az erdőben, és lassan kezdett szürkülni. El is kezdtem viccelődni Hajnival, hogy milyen jó nyitójelenet lehetne ez egy igazi rossz, sablonos tinihorrorhoz. Adott hat idegen, akik eltévednek egy mérges pókokkal és kígyókkal teli erdőben, a fákról csomókban lógnak a nagy, sivalkodó denevérek (ezek speciel tényleg ott hangoskodtak). Sötétedés után valószínűleg fura körülmények között kezdenek eltünedezni az emberek, egyik a másik után, és reggelre valószínűleg csak egy marad életben. Max egy pár. Márpedig én biztos akarok lenni abban, hogy mi leszünk ezek, úgyhogy amint kihunynak a nap utolsó sugarai, azonnal leütöm a tetovált furagyereket, biztos ami biztos, inkább nem kockáztatok. Inkább leszek a főgonosz a filmben, mint szerencsétlen áldozat. Végül a sétálástól és a röhögéstől némileg megfáradva kiértünk az erdőből,  autóba ültünk, és a világító férgek barlangja felé vettük az irányt (de tényleg), de erről nem írok, mert sosem lesz vége ennek a résznek.

Egy késő szeptemberi csütörtök délután felhívtak az irodából, és közölték, hogy hétfőn reggel Sydney-ben kellene kezdenem egy projekten. Nem voltam boldog. Megegyeztünk, hogy ha nem muszáj, nem kell utazgatnom, de most muszáj – hangzott a magyarázat. Brisbane-ben sajnos nincs munka, Sydney-ben viszont nem látszanak ki belőle. Fizetik a szállást és a repülőt minden héten, plusz kiküldetési díjat. Így a következő hetekben hétfőn hajnalban fél 4-kor felkeltem, felpattantam a 6 órás gépre, és repültem Sydney-be, majd péntek este vissza. A Quantas dolgozók épp akkoriban sokat sztrájkoltak, így volt, hogy a péntek este hosszú órákat töltöttem a reptéren, és csak éjjel 1 körül értem haza. Közben Hajni sajnos folyamatos homloküreggyulladással küzdött otthon egyedül, úgyhogy nem volt egy vidám időszak. Szakorvoshoz nem sikerült eljutni, a háziorvosok csak antibiotikummal tömték, így egyre jobban aggódtunk az egészségéért. Közben pont eltelt egy év, lejárt az albérletszerződés, és otthon is kinézett egy nyugisnak tűnő, de viszonylag jól fizető állás (amiből nem lett semmi), honvágyunk is volt (legalábbis nekem), úgyhogy úgy döntöttünk, hazamegyünk. Hajninak épp ekkor,  novemberben volt egy viszonylag kereknek számító születésnapja (végre betöltötte a 21-et, így már Amerikában is vehetett volna alkoholt), és úgy gondoltam, tárgyiasult ajándék helyett elviszem egy szigetre néhány napra. Ezt egyben jó alkalomnak láttam arra is, hogy (a szülinaptól függetlenül) egy gyűrűt is ajándékozzak neki. Végülis elég régóta hősiesen elvisel engem, most már tényleg megérdemli...

A cég azonban a felmondási idő alatt nem akart 1 hét szabadságra elengedni, mondván, hogy szükség van rám, így a sziget helyett végül Cairns és a Korallzátony lett az úticél. Régen terveztünk elmenni ide is, úgyhogy nem nagyon bánkódtunk emiatt. Cairns egy kb. 140 ezer lakosú trópusi (kis)város , 1700 km-re északra Brisbane-től. Nyugis hely, semmi különös, valószínűleg nagyjából mindenki a turizmusból él. Első dolgunk volt megérkezés után, hogy buszra ültünk, és lementünk a Palm Cove nevű partszakaszra. Ahogy az a név alapján kitalálható, szép, homokos part pálmafákkal és mindennel, ami kell. A víz tiszta, és meleg (28 fokos). Egy kisebb probléma azért van vele: az állatvilág nem éppen barátságos. Ahogy a figyelmeztető táblák is mutatják, gyakoriak a mérges medúzák és a krokodilok:

Ezek miatt érdemes a sűrű szövésű hálóval körbekerített részeken fürödni, ott biztonságos és kellemes. Második napra búvárkodást terveztem a koralloknál. A Nagy Korallzátony tényleg nagy, területre nagyjából három és félszer nagyobb, mint egész Magyarország. Kétezer km hosszan nyúlik el, közel Ausztrália partjaihoz (a képen a sötét sáv az „A” betű alatt):

Több ezer koralzátonyból és kis szigetek százaiból áll, az tehát kis költői túlzás, hogy „megyünk, megnézzük a Nagy Korallzátonyt”. Inkább csak megnézünk néhány korallzátonyt a szélénél. Reggel 9 körül hajóra ültünk kb 20 másik turistával együtt, elindultunk befelé, merőlegesen a partra, és körülbelül 2 óra múlva megálltunk, látszólag a semmi közepén. Kicsit távolabb egy kicsi homoksziget látszott, tele madarakkal. Akárhogy meresztettem a szemem, egy árva zátonyt sem láttam. Pont alattunk persze nem volt egy sem (hiszen akkor zátonyra futunk), a kicsit távolabbiak pedig nem látszanak ilyen alacsonyról nézve. Az első programpont választható volt: búvárkodás palackkal vagy üvegfenekű hajóval kirándulás. Hajni az utóbbit, én az előbbit választottam. Kicsit aggódtam a fülem miatt, a nyomáskülönbség miatt nem szerencsés repülés előtt / után 1 napon belül merülni, de gondoltam, megpróbálom. Elvileg ilyen merülés előtt néhány órán keresztül medencében kellene gyakorolni, ott megszokni a felszerelést, és kapni egy „bizonyítványt” arról, hogy merülhetsz. Ilyen kirándulásokon azonban van arra lehetőség, hogy - szigorúan az oktatóba kapaszkodva - le lehet merülni enélkül is. Mivel gyerekkoromban elég sok időt töltöttem vízben, egészen komfortosan érzem magam a víz alatt is, gondoltam nem lesz gond. Rosszul gondoltam J A kis mérges medúzák miatt fel kell venni egy egész testet befedő ruhát. Én egy egészen idétlen kék színűt kaptam, de ekkor még feldobott voltam, és ha már idétlenül néztem ki, gondoltam, úgy is viselkedek, aztán később majd Superman-ként suhanok a víz alatt:

Ekkor azt mondja a kép bal oldalán látható, a vizet néző srác a másiknak: „Nézd már, ott egy cápa!”. Egyből visszaváltoztam Superman-ből halandóvá, és odamentem megnézni, mi a helyzet. Annyi látszott, hogy a mélyben egy sötét árny köröz lassan. Nem voltam nyugodt. Odajött valaki a legénységből, aki jobban értett hozzá, és közölte, hogy semmi pánik, az nem cápa, hanem egy „****” (a névre nem emlékszem). Egy ragadozó hal, mellesleg a leggyorsabb a világon, és egyáltalán nem veszélyes az emberre. Hogy bebizonyítsa, mennyire gyors, elkezdett kis halakat és rákokat dobálni a vízbe, amelyeket az akármi tényleg elképesztő gyorsasággal kapott el az azokhoz amúgy sokkal közelebb lévő más halak elől. Jó-jó, gondoltam, szép, hogy ilyen gyors ez az akármi, de azért nem kellene kaját dobálni a vízbe pont mielőtt én belemegyek (ba%!?eg!!!). Az oktató közben megnyugtatott mindenkit: „Ha kis szerencsétek van, mikor lemerültök, láttok egy kis cápát. Ha nagy szerencsétek van, láttok egy nagyot.” Mivel történetük során még senkit nem támadtak meg itt cápák, valójában tényleg nem volt ok aggodalomra emiatt. Így megnyugodva tovább folytattuk az öltözést. Felvettem a békatalpakat, aztán rám adtak egy jó nehéz ólomövet, majd a szintén nehéz palackot, így alig bírtam elvonszolni magamat a padig, ahova leültettek hatunkat, majd jött az eligazítás. Bele kell ugrani a vízbe, majd kicsit szokni, aztán láncban belekapaszkodni az oktatóba (hárman balról, hárman jobbról), és majd ő irányít, húz minket magával, csak tapossunk.  Felhúztam a szemüveget, ami elzárta az orromat, majd a számba vettem a pipát, ami túl nagynak tűnt, kényelmetlen volt, nem tudtam nyelni tőle, és kényelmetlen volt lélegezni, alig láttam, klausztrofóbiám volt. Eleinte én voltam a második a sorban, aztán a mellettem lévő lány belenézett a vízbe, és közölte, hogy ő ugyan bele nem ugrik, levette a cuccát, és elment. Szóltak, hogy akkor én jövök, ugorjak. Lekászálódtam a platformra, kicsit elgondolkoztam, hogy mennyire jó ötlet egy csomó ólommal, klausztofóbiától fuldokolva beleugrani a vízbe, miközben valami bazi hal köröz alattam, aztán ugrottam. Rögtön el is merültem (ez a cél), odaúszott mellém az oktató, és a palackomból egy szeleppel levegőt engedett a mellényembe, amitől feljöttem a felszínre. Ez remek, gondoltam, ezzel irányíthatom magam, nem leszek teljesen kiszolgáltatva. Mire közölte, hogy hozzá ne nyúljak, azt csak ő kezelheti. Ki volt feszítve két kötél, az egyik a felszínen, a másik másfél méterrel mélyebben. Miután a többiek is beugrottak, volt egy kis gyakorlás (hogy kell a víz alatt kifújni a vizet a szemüvegből, kézjelek, ilyesmi). Ezután megint odaúszott az oktató, és kiengedett némi levegőt a mellényemből, és ettől megint elmerültem, mint egy darab kő. Megkapaszkodtam az alsó kötélen, és vártam, mi lesz. Közben elkezdett fájni a fülem a nyomástól, amitől megfájdult a fejem, és kezdtem végleg biztos lenni abban, hogy ez nekem nem tetszik. Mindaddig jól érzem magam a vízben, amíg én irányítom magamat, de így rettenetesen kényelmetlen volt az egész, és nem akartam, hogy lecibáljanak a mélybe, ahonnan valószínűleg a fülem miatt perceken belül fel kell jönnöm, és ezért mindenki másnak is velem együtt. Mutattam az oktatónak, hogy köszönöm, ennyi volt, én lelépek. Vagyis fel. Magamtól persze még erre sem voltam képes, de amint kaptam némi levegőt a mellényembe, a felszínre jöttem és kiszálltam. Csalódott voltam, és elhatároztam, hogy ha lesz még ilyesmire lehetőségem, akkor megcsinálom a tanfolyamot, és lemerülök magam. Közben Hajni épp visszaért, így felvettük a pipákat, és mentünk snorkelezni. A hajótól nagyjából 50 méterre volt a legközelebbi zátony. Ezt persze nem tudtuk, csak annyit láttunk, hogy a többiek nagyjából arra úszkálnak. Beugrottunk a vízbe és elkezdünk feléjük úszni, alattunk nagy sötétség. Hajni 20 méter után közölte, hogy köszöni szépen, tök jó volt búvárkodni, de ő inkább visszamegy a hajóra. Egy kicsit be volt ijedve, mi lehet a vízben alattunk. Erre már egy kicsit mérges lettem, nehogymár eljöjjünk ide egyszer az életben, és ne lássunk egy árva Nérót vagy korallt sem. Miután ezt elmondtam neki is, és közöltem, hogy nem megy sehova, csak előre a zátony felé, folytattuk a taposást. És megérte. Mikor elértük a határt, ahol már csak néhány méterre van a korall a víz alatt, megláttuk, magát a „zátonyt”. Gyönyörű, mint a képek az útikönyvekben. Színes korall, színes halak, olyan, mintha egy akváriumban úszkálnál. A nagyobb halak egyáltalán nem tűnnek félősnek, oda lehet úszni és közelről megnézni őket. Nagy élmény volt.

(nem saját kép)

Este beültünk egy jobb étterembe. Vasárnap volt, a születésnap csak hétfőn, de úgy gondoltam, ekkor hozakodok elő a nagy kérdéssel. 

Gyűrű zsebben, előételnek osztrigát rendeltem, és vártam, mikor jön el a megfelelő pillanat. Nem jött. Valószínűleg kifogtuk Ausztrália egyetlen nem udvarias pincérjét, szakadt az eső, Hajni pedig szétesett az allergiától. Tüsszögött, szipogott, nem volt túl vidám, ezért úgy gondoltam, halasztom a dolgot. Majd másnap, a születésnapja reggelén. Hogy kicsit feldobjam a hangulatot, javasoltam, hogy menjünk és foglaljunk másnapra egy sétarepülést a zátonyhoz. Csak mi és a pilóta egy kisgéppel. Erre is alig bírtam rábeszélni, ami visszaigazolta a  döntésemet, miszerint ez nem a megfelelő este. Ha egy ilyen kellemes dologra is alig tudom rávenni, akkor mit szólt volna egy olyan kérdéshez, amelynek az a lényege, hogy lenne-e kedve velem tölteni még néhány évtizedet? Majd másnap reggel.

Másnap reggel, miközben ő készülődik és pakol, én matatok a bőröndömben a cuccaim között, igyekszem úgy kivenni a gyűrűs dobozt a mélyéből, hogy ne lássa meg azonnal. Erre odajön, és rámszól: „Mit matatsz ott? Siess már! Mindjárt ki kell jelentkezni!!” Hmm. Talán még mindig feszült kicsit, hagyjuk azt a gyűrűt, menjünk repülni.

A gép tényleg kicsi volt, 2 ajtós, előre kellett hajtani az első ülést, hogy bepasszírozzuk magunkat hátra.

(a sárga izék mentőmellények, nem övtáskák)

A Korallzátony talán fentről a leglátványosabb. Nem akarok ömlengeni, de egyszerűen gyönyörű. Megint elkapott az a „Nem hiszem el, hogy tényleg itt vagyok, ezt csinálom, és a saját szememmel látom ezt” érzés. Ez egy megfelelő alkalom lett volna. HA nálam lett volna a gyűrű.

(saját felvétel)

A kisrepülő után átültünk egy nagyra és visszarepültünk Brisbane-be. Elgondolkodtam azon, hogy végül majd otthon állok elő a kérdéssel, de végülis Hajninak még mindig születésnapja volt, Brisbane-ben voltunk, és talán jobb, hogy ide kötődik az esemény, így végül drámák, drága vacsora, repülő és fehér egyszarvú nélkül egyszerűen megkérdeztem. Még a gyűrűt sem vettem elő, csak az „igen” után. Pontosabban a „persze” után. Ennyit a nagy rákészülésről.

Néhány nappal később hazaköltöztünk, és pont ott folytattuk az életünket, ahol egy évvel azelőtt abbahagytuk.

IV. fejezet, 1. rész

Lejöttem megint. Negyedszerre. Kezd unalmas lenni, nemigaz? El is határoztam, hogy ezúttal nem blogolok, mert ebben a szezonban valószínűleg semmi kiugróan érdekes és új nem fog történni velünk. Ugyanaz az ország, ugyanaz a város, ugyanaz a munka. Minek is untatnálak Benneteket (és magamat) az irományaimmal? Aztán tudatosult, hogy továbbra is egyszerűbb  és kevésbé unalmas (számomra) egyszer leírni ide, hogy vagyok és mi van velem, mint e-mailben válaszolni a maroknyi ez iránt érdeklődőnek.Különben is, épp egyedül vagyok, unatkozom, és a Federer – Murray meccs közben ráérek megírni egy bejegyzést is. A jövőben, ha történik valami, ideírom. Ha nem írok, az azt jelenti, hogy csendben  és eseménytelenül csordogálnak a hétköznapok és köszjólvagyok.

Először is az egyik kedvenc, felém irányuló kérdés reagálnék: „Miért mész vissza megint??”. Novemberben még a „Minek jöttél haza???” volt a sláger, de erről majd a következő bejegyzésben írok. Főleg a pénz miatt jöttem vissza. Otthon képtelen voltam annyit keresni, hogy belátható időn belül előrelépjek, az itt megkereshető pénzből ez talán sikerülni fog. Ezen kívül persze hiányzott Ausztrália. Mint sokszor leírtam, itt sincs kolbászból a kerítés, de mégis... itt nagyjából minden jobb. Nincs gusztustalan tél, nem kell azzal foglalkozni, mit csináltak (vagy nem csináltak) már megint bölcs vezéreink, a levegő a városban is tiszta, az emberek lazák, kedvesek és többnyire vidámak. Van tengerpart, nyugalom,  jó fizetés. Ha jobban beszélnék angolul, még valamiféle karriert befuthatnék , nem úgy, mint otthon (pedig magyarul egészen jól beszélek), mert itt egészségesen bővül a piac. Ennyi talán elég is. Lehetne folytatni, de a lényeg, hogy – az aktuális tervek szerint – még egyszer utoljára összeszedtem 23+10 kg ruhát és lecuccoltam Délre.

A legutóbbi ilyen vállalkozással ellentétben ez most nem volt akkora ugrás a sötétbe. Hogy felelevenítsem az akkori kezdeteket, némileg szégyentelenül magamat idézem a harmadik fejezetből, 2010 novemberéből:

„Holnap felpattanok a repülőre és egy darab bőrönd társaságában, egyedül leköltözöm pusztulóban lévő sárgolyónk másik oldalára. Az első két napra foglaltam szállást a Central Railway Hotel (Központi Pályaudvar Hotel) nevű műintézményben, aztán tíz napra a Big Hostelben – jóindulatúan fogalmazva mondhatni, egyik sem tűnik luxushotelnek -, aztán majd meglátom, hogyan tovább. Hétfőn kezdek dolgozni, remélem, addig találok a hostelben egy vasalót, amivel kivasalhatom a bőröndbe napokra begyömöszölt ingeket. Van egy jól hangzó állásajánlatom, de nem igazán tudom, mit is várnak tőlem pontosan. Az egyik igazgató Bevándorlási Hivatalnak írt levelében azt írta, hogy nagyon kellene már ez a vízum, mert rettenetesen el vannak úszva munkával, és én, mit tapasztalt munkaerő, mehetek már az első nap az ügyfelekhez, és így majd leveszek némi terhet a vállukról (…majd rájön…). Mindezt úgy, hogy még egy Mekiben sem dolgoztam soha külföldön, és soha nem használtam gyatra angoltudásomat munkára (és úgy egyáltalán, semmire). Lehet, hogy 1-2 nap kvázi-Activity után (értsd: mutogatással és rajzocskákkal próbálom megértetni magam) be is fejezem üstökösszerű karrieremet kenguruföldön, és jöhetek haza állást keresni. Akkor most tegye fel a kezét, aki még mindig irigykedik! :-)”

...és tényleg nem volt felhőtlen az első időszak (ezt inkább csak belinkelem):
http://csaszarv.blogspot.com.au/2010/10/szombatom-nem-sikerul-valami-fenyesre.html

Bár az ilyesmiket az idő jó sztorikká nemesíti, ezúttal igyekeztem átgondoltabban megszervezni az egészet, és eddig sikerült is simán venni az akadályokat.

Az elejétől kezdve: valami érthetetlen oknál fogva a cég, amelynek Brisbane-ben dolgoztam, felajánlotta ugyanazt az állást, amit 6 hónap után itthagytam. Sőt, az időközben meghozott, a külföldi munkavállalóktól kedvezményeket megvonó adószabályokat ellensúlyozandó rá is dobtak 25%-ot a bruttó fizetésemre. Mit mondjak, nem haragtartóak... A sydney-i céghez talán még kedvezőbb feltételekkel is visszamehettem volna, de – mint sokszor mondtam – nekem Brisbane a nagy kedvenc, ezért ismét ezt választottam, annak ellenére, hogy egyébként a sydney-i cég szimpatikusabb.
Az út szerencsére sima és nagyjából eseménytelen volt. A Malév csődje miatt a szokásos Frankfurt – Szingapúr – Brisbane útvonal megszűnt (Frankfurtig a Malév repült, onnan a Quantas), és a január eleji csúcsszezon miatt az alternatív útvonalak többsége nagyon drága volt, ezért Párizsig Air France-szal, onnan Szöülon keresztül a koreai légitársasággal jöttem (Korean Air). Nem volt velük probléma, de kényelmetlen volt, hogy nem tudtak végig becsekkolni, így minden reptéren új beszállókártyát kellett szereznem, és az ülőhelyet sem tudtam előre lefoglalni. A kaja jó (egy exkollegina tanácsára egyszer sem választottam a koreai fogást), és a stewardessek utánozhatatlanul kecses mozdulattal mutatják, merre kell menni, vagy mit hol találsz. Szerintem a japán és koreai lányoknak külön tanítják az iskolában ezt a mozdulatot. Egyenes tenyér, összeszorított ujjak, kis meghajlással lekísérve. Az más kérdés, hogy az ő koreai angoljuk egyáltalán nem kompatibilis az én magyar angolommal. Egyszer megpróbáltam megkérdezni, hogy a koreai fogásban disznóhús van-e, majd némi kölcsönös mosolyogva értetlenkedés és meghajlás után inkább kértem a csirkés ételt. Viszont a fém evőeszközök vannak (a kés is), ami 911 óta elég szokatlan a turista osztályon.  Aludni szokás szerint nem nagyon tudtam, bár lehet, hogy a Szöulig tartó 11 órás etapon néha beájultam néhány percre, de utólag nem  voltam teljesen biztos ebben. Addig nem ült mellettem senki, ami kényelmes volt, onnan mellém ült belülre egy 18 év körüli, 45 kilós koreai srác, aki a 10 óra alatt egyszer állt fel (a második órában), szóval lehetett volna rosszabb is. Ezen a szakaszon is majdnem elaludtam egyszer, de valahol Pápua-Új Guinea felett egészen durva turbulenciába került a gép és néhányszor mintha másodpercekig zuhantunk volna, úgyhogy a 10 év alatti korosztály hangos bömbölésbe kezdett (a többiek nyugtalan mormogásba), ami véget vetett az alvás iránti ambícióimnak. Elég nyugtalanító  tízezer méteren hullámvasutazni, de ilyen magasságból eltart egy ideig leesni, így (szerintem) nem kell túlparázni ezt. El is határoztam, hogy csak akkor kezdem el nézni életem filmjét csukott szempilláim mögött, hogy ha legalább 30 másodperce egyfolytában esünk, addig inkább megpróbálok másra koncentrálni (bár most, hogy jobban belegondolok, ez nem volt szerencsés elhatározás, mert életem filmjén gyorsan bealudtam volna). Végül, ahogy az a statisztikák alapján várható volt, simán megérkeztem Brisbane-be.

Optimistán álltam a dolgokhoz, úgyhogy mindössze egy éjszakára foglaltam szállást, és ezúttal egy jó helyre. Itt mindjárt meg kell jegyezni, hogy brisbane-i magyar barátaim felajánlották, hogy meghúzhatom magam náluk, ameddig nem találok szállást, úgyhogy nem sokat kockáztattam (ez úton is nagyon kösz a lehetőséget!) A múltkoriakból tanulva már hetek óta albérlethirdetéseket bújtam, és le is szerveztem két találkozót az érkezés napjára. Az volt  terv, hogy ha később költözhetek, akkor még néhány nap szálloda, ha egyik sem jön be, és nem találok gyorsan mást, akkor még néhány nap a barátoknál. Az első apartman, amit megnéztem, teljesen új volt, és felkészülten jelentkeztem rá (előző bérleti referenciák, útlevél, jogsi, munkaszerződés fénymásolva), és az ingatlanügynök is azt mondta, hogy ő engem fog javasolni, mint bérlőt a tulajnak, de a nappali kissé szűkös volt, és a terasz csak egy szinten volt feljebb az alatta lévő közösségi térnél (medence + barbeque), úgyhogy gondoltam inkább visszaszólok, és megnézem a másik helyet is. A másik épület tulajdonképpen egy hotel, ebben volt 4, hosszú távra kiadó apartman. Engem kettő érdekelt, egy a 38. emeleten (azért, mert a 38. emeleten van), és egy a tizediken. A magasabban lévő kicsit drágább, mégis azt akartam kivenni, mert az „valami más”, olyasmi, amit otthon nehéz lenne megkapni. Nagyon jól nézett ki, a kilátás különösen:

Egy nagy probléma azonban volt vele: valamelyik környező toronyház tetejéről folyamatos, hangos zúgás hallatszik be. Mintha valami nagy elszívó ventillátor menne. Egy idő után valószínűleg nagyon zavart volna, így nehéz szívvel lemondtam erről a lakásról, és az alsót választottam.

Ennyi pénzért valószínűleg kicsit kintebb kaphatnék szebbet és csendesebbet, de egyelőre nagyon kényelmes a város közepén lakni. Ahogy említettem, ez tulajdonképpen egy hotel, így az apartman mindennel fel van szerelve. Nem kell étkészletet, porszívót vagy más egyebet beszerezni, és ez most jól jön. Ha valami tönkremegy, csak le kell menni a recepcióra, és küldenek valakit, aki megcsinálja. Ha itt leszünk még 6 hónap múlva, és több időnk lesz nézelődni, majd kinézünk valami otthonosabbat, addig is jó lesz ez. Néhány képpel tovább nyújtva az amúgy is hosszú bejegyzést:

Az amerikai konyhás nappali:

...a háló (itt is padlótól mennyezetig üvegfal):

...fürdő:

...egy kicsi, ablaktalan helyiség, ami most iroda, később, ha jönnek vendégek az Óhazából, akkor beszerzek egy szivacsot, és beteszem őket ide:

...és természetesen a házban van egy kis konditerem, kint medence és barbeque:

Ma reggel be is költözhettem (+1 érv emellett).

Tegnap reggel 7-kor jöttem ki a reptérről, 36 óra nem alvás után. Délre volt hol laknom a következő 6 hónapban, elintéztem a mobiltelefon előfizetést és a mobil netet, nyitottam egy nyugdíj-előtakarékossági számlát (kötelező), rendbetetettem a bankszámla adataimat és igényeltem új bankkártyát, valamint megrendeltem a széles sávú Internet kapcsolatot egy szolgáltatónál az albérletbe. Fő a hatékonyság. Ma beszereztem a szükséges fogyóeszközöket a lakásba, így tulajdonképpen minden el van intézve, holnaptól pihi a szerdai munkakezdésig. Eddig sima.