Koszfészek

A szombatom nem sikerül valami fényesre... Igazából mostanáig egyik napom sem, de eddig ez volt az alja. Illetve remélem, hogy nem csak eddig, hanem innen most már felfelé vezet az út. Reggel 10-kor kellett elhagynom a szobámat a hostelben, úgyhogy időben felkeltem és visszagyömöszöltem azt a kevés cuccot a táskákba, amiket kiszedtem. Mivel csak délre volt találkozóm az ingatlanügynökkel, ezért nem taxiztam, hanem tömegközlekedve küzdöttem át magam a városon a csomagokkal. Így is korán érkeztem volna, de a metrón felhívott az ügynök, hogy mégsem tud ott lenni, menjek be, szoba nyitva, kulcs a szekrényben, este fizessek a házban lakó „menedzsernél” (ő irányítja a kecót). Ennek még örültem is, legalább nem kell egy órát várni, egyből becuccolhatok. A ház egy régi, kétszintes épület, olyan, mint egy óriási családi ház, kb 10 szobával. A környék korrekt, de a városba vezető buszmegálló jó 15-20 percnyi gyalogútra van, szép dimbes-dombos kivitelben, szóval lehet majd sportolni reggelente a melegben befelé menet... A boltok és minden más is ilyen távolságban. Van ugyan a ház közelében is egy megálló, ami bevisz ebbe a kvázi központba (Neutral Bay Junction), de ahogy látom, ez a busz csak nagyon elvétve jár. A ház maga kívül-belül erőteljesen lepusztult. A szobámba érve először csak felhúztam dús szemöldökömet, majd miután körülnéztem, lekonyult az is, a hangulatommal együtt. Az ajtón belépve egy vastag szőnyeggel burkolt, fűrészporszerű kosszal fedett szoba fogadott, közepén egy jó nagy, szétesőfélben lévő íróasztallal a falon egy beépített szekrénnyel, mocskos, vastag függönnyel és rohadófélben lévő ablakkal.

(a szekrényben látszik, milyen volt a szőnyeg, mielőtt nekiestem ezzel az izével)

Később próbáltam odébbtolni az asztalt középről, mire kitört az egyik lába. Aztán próbáltam felemelni, mire a kezemben maradt az asztallap. Ennyiben hagytam. A függönyön egy méretes, kissé szőrös lábú, fekete pók ücsörgött. Az nyilvánvaló volt, hogy egyikünknek mennie kell, és az első gondolatom az volt, hogy megyek inkább én, de végül inkább behoztam a folyosón látott extraerős rovarirtó sprayt, és ő ment, én pedig folytattam új birodalmam felfedezését. (Jut eszembe, már az előtérben baljós gondolataim támadtak annak láttán, hogy ki van téve egy ilyen spray...). A szobából nyílik egy kis lyuk „sun room”, ide bezsúfoltak egy duplaágyat. Pont faltól falig ér, ami kicsit aggaszt, mert nem tudok benézni, miféle dolgok lakhatnak mellette-alatta. Mindenesetre egy jó húsban lévő, döglött csótányt később találtam előtte. Ebből a helyiségből nyílik a fürdő egy mini csapteleppel és egy zuhanyzóval, amit penészes zuhanyfüggöny választ el a vécékagylótól. A csap és a zuhany felett a polcok letörve, úgyhogy a tusfürdőt sem tudom hová tenni. Lementem a közös konyhába, az legalább pont olyan, amilyenre számítottam, vagyis szintén koszos, ragad minden, a hűtőt kinyitva dögletes bűz árad.

Mindennek tetejében a szobám túl messze van a routertől (megint), ezért a net is mesébe illő (hol van, hol nincs). Gondolom, hogy ezen elég szubjektív leírásból látszik, hogy nem voltam elragadtatva a látottaktól. Néhány perc gondolkodás után otthagytam mindent és visszabumliztam a hostelbe, hátha megvan még a szobám. Nem volt meg. Aztán felhívtam a másik hostelt, ahol tegnap mondtam le a 10 napra lefoglalt szobát. Az sem volt meg. Nem volt mit tenni, elmentem vettem tisztítószereket, gumikesztyűt és egy whisky-kolát, majd visszajöttem. Illetve még elmentem beszerezni ágyneműt is, mert az sincs. Persze fogalmam sincs arról, hol lehet ebben a városban ágyneműt venni, és net hiányában ennek utána sem tudtam nézni, úgyhogy kissé eltévedtem, és másfél óra mászkálás után kissé elegem is lett az egészből. Végül találtam, vettem egy lepedőt, és egy paplanhuzatot, hogy legyen mivel takarózni. Remélem, nem lesznek hideg esték, mert takaróm nincs (párna szintén nincs), és nem is akarok venni, mert költözni akarok... Szóval vissza a szállásra, whisky legurít, és takarít. Nem mondom, hogy kész, de holnapig elmegy, holnap mégegyszer megcsinálom. Este lementem a menedzserhez Ms. Shookouh-hoz, akiről kiderült, hogy egy egészen dekoratív, 30 körüli latin nő, aki az ötvenes, ősz, angol vagy ausztrál pasijával él itt. Egyből alá akarta íratni a 3 hónapos szerződést: 2 hét lakbér előre + 4 heti lakbérnek megfelelő kauciót, amit, ha előbb költözök, buktam, megtartják. Mondtam, hogy bocs, de most, hogy láttam a házat, ezt inkább mégsem írnám alá. Persze nem nagyon ugrálhattam, mert ha azt mondja, hogy OK, akkor viszlát, akkor mehetek egy parkba aludni. Kicsit értetlenül nézett, hogy mi is a bajom, de végül abban maradtunk, hogy kifizetek 4 hetet (kb 200e Ft...), nem fizetek kauciót, és 4 hét múlva legkésőbb kiköltözöm. Ez is valami. Ha hétfőn kiderül, hogy a meló sem jön össze, megyek is haza. Ebben a pillanatban nem is bánnám. Kértem, hogy segítsen már arrébb húzni az asztalt, behívtunk még egy srácot a folyosóról, egyszerre emeltük és szépen szét is jött több helyen. Legalább látja, hogy nem én törtem össze csalódottságomban... A falnál kicsit összeillesztettük és abban maradtunk, hogy ezt nem kellene mozgatni többé, majd egyszer megjavítják, vagy inkább kidobják. Szép derékszögben áll:

Miután elmentek, kiráncigáltam az ágybetétet az alvólyukból a szobába, itt legalább láttam, hogy nem bújkál alatta semmi. Igaz, hogy most elfoglalja nagyjából az egész szobát és át kell mászni rajta a fürdő felé is.. Közben kicsit lehiggadtam, összeszedtem magam és úgy döntöttem, hogy lesz ez még így se, szóval nézzük a jó oldalát, van hol aludnom egy ideig. Kipakoltam a ruháimat is, nem nagyon illik a kép a környezetbe:

Vasárnap megnézem, hova kell mennem hétfőn dolgozni, hétfőn pedig bemegyek az irodába és adok még egy esélyt Sydney-nek...

De addig is, eszembe jutott egy klasszikus, szóval semmi gáz: Mindig az élet napos oldalát nézd! (Taram taram... :D ).

Utazás, érkezés

Mit is írhatnék az utazásról... Igazából nem sokat, pont olyan borzalmasan unalmasra sikeredett, amilyenben reménykedtem. Magamhoz képest nagyon összeszedett voltam, nem hagytam el sehol semmit, ami -figyelembe véve, mennyire szórakozott tudok lenni- tőlem egész jó teljesítmény.

Ferihegyen a váróban rosszul írták ki a monitorokra és információs táblákra, melyik kapuról indul a gép. Már el kellett volna kezdeni a beszállást, mikor odajött a pultnál álló dekoratív szőke hölgyhöz egy kolléga és mondta neki, hogy nem innen indul a gép Frankfurtba, de valami miatt nem tudják kiírni helyesen. A szöszi válasza: "Jóhogy szósz, má' nemtuttam mivan, csak várok itt!". Aztán bemondták a hangosba is a hírt, magyarul és magyar angolsággal. Persze nem mindenki értette, úgyhogy volt némi kavarodás. A következő negyed órában, miközben a beszállásra váró sorban ácsorogtam, még 2 cserét mondtak be (pl, ha jól emlékszem megcserélték a Koppenhágába és a Chisinauba induló gépek kapuit. Szép meglepetés lenne egy ilyen cserét nem észrevenni...). Végül minimális késéssel felszálltunk, de mivel a frankfurti szürke reptéren amúgyis 4 órát kellett várnom, ez nem nagyon izgatott. Frankfurtban elvoltam doksik olvasgatásával, szerencsére az új laptop akksija nagyon jól bírja.
Eztán jött a leghúzósabb rész, a Szingapúrig tartó 12 órás etap. Sajnos a gép fullon volt, így mellettem is ültek. Egy idős ausztrál házaspárt sikerült kifognom, akik szerencsére csendben és fegyelmezetten végigülték az utat. Az előttem ülő nagydarab lány viszont szívfájdalom nélkül teljesen hátradöntötte az ülését, így az alapban is nagyon szűkös helyem is megszűnt létezni. Nem is értem, hogy lehet ilyen közelre tenni az üléseket egy ilyen hosszú úton. Olyasmi ez, mintha bepakolnánk egy négyszemélyes családot egy kispolszkiba, csomagok a tetőre és irány a bolgár tengerpart. Ráadásul nekem a bal hátsó ülés jut, a sofőr mögött, aki szeret lazán, félig fekve vezetni úgy, hogy alig éri el a kormányt. A térdem az előttem lévő ülésbe mélyedve 12 órán át. Közben durván nyomatják a légkondit, a levegő olyan száraz, hogy cserepesedik mindened. Persze még mindig jobb, mintha nem menne, elég egzotikus illat lenne a végére, 500 összezárt embertársunk különböző kipárolgásainak következtében. Vacsora után megnéztem a Kick Ass (Ha/ver) c. filmet (már láttam korábban is, vicces :) ), aztán próbáltam aludni. Azt hiszem, egyszer sikerült is beájulni kb fél órára, de nem vagyok teljesen biztos ebben. Szingapúrban sajnos csak 45 perc volt a következő becsekkolásig, addig kimentem a teraszra némi trópusi levegőt szívni, aztán vissza a gépbe még 8 órára. Felszállás után kb egy órával, egyszercsak lekapcsolták a videót és bemondták, hogy van némi problémájuk, ha van orvos a fedélzeten, jelentkezzen a személyzetnél. Szép. Átfutott az agyamon, hogy ha valaki nagyon rossz bőrben van, akkor le kell szállnunk a következő alkalmas reptéren, vagy visszafordulni Szingapúrba. Szerencsére végül nem történt semmi, mentünk tovább. Kis késéssel, reggel fél 7 körül szálltunk le Sydneyben. Az útlevél és vízumvizsgálatnál egy német nő állt előttem, aki -állítólag- 3 napra érkezett. A "határőr" elkezdte faggatni: hány óra az út Németországból? Az oda-vissza 40... Megéri 3 itt tötött napért ennyit utazni? A nő csak a vállát vonogatta. Mit csinál otthon? Dolgozik? Nem... (Rossz válasz...) Miért jött ide? Csak úgy... Nem kapta meg a pecsétet, hanem átirányították egy másféle egyenruhás tiszthez, aki tovább kérdezősködött. Szóval vártam én is a keresztkérdéseket. A nő megnézte az útlevelemet, közben észrevettem, hogy a kitűzője szerint Anikónak hívják... Ő meg észrevette, hogy észrevettem, rámmosolygott, beütötte a pecsétet és összesen annyit mondott (magyarul), hogy "Köszönöm!", és bent is voltam az országban.

Miután begyűjtöttem a bőröndöt, kimentem és realizáltam, hogy esik az eső, és mivel csak 2 után lehet elfoglalni a szállást, van még 7 órám, amit el kellene ütni valahogy. Végül megvártam, míg eláll az eső, és 9 körül elindultam a hostelhez. Bevonatoztam a városba és elsétáltam a címre. Kb 15 perc sétára van a központi pályaudvartól, de ez 2 nap nemalvás és utazás után, nagy bőrönddel, hátizsákkal és laptoptáskával felmálházva egész kihívónak tűnt. Azt gondoltam, hogy ha már egyszer a pályaudvarról nevezik el, akkor közel van hozzá, és nem egy Nyugati-Blaha távolságot kell lenyomni. Kívülről nem néz ki rosszul az épület:

De a szobán azért erősen látszik, hogy ez nem a Hilton:

Viszont legalább üres volt, nem kellett délutánig várni rá.

A környék egyes részei sem épp képeslapra illőek:

De azért az utcából látszik a központ, be lehet sétálni:

És vannak szép dolgok a közelben is:

:-)

Nem sokáig maradok itt, indulás előtt egy nappal sikerült lefixálni egy szobát egy kb 10 szobás házban a Neutral Bay nevű városrészben. Holnap költözök is, ezért ki sem pakoltam a bőröndöt. Az ingeknek már úgyis mindegy... Remélem, normálisan néz ki a hely, mert 1 hónapot biztosan ott kell laknom, amíg ki nem derül, hogy húzhatok haza vagy maradok és keresek egy albérletet.

Megjöttem

Időközben megérkeztem egy darabban. A laptopom máris kezd furcsán viselkedni (ezért is tűnt el a háttér a blogról), úgy tűnik, itt mindig, mindegyik gépem elkap valamit. Érdekes. Mindegy, jövő héten kapok egy helybéli, remélhetőleg az itteni viszonyokhoz jobban alkalmazkodó példányt, amely sikeresebben veszi fel a harcot az ausztrál kibertér cudar elemeivel. Az útról szerencsére nem sokat lehet elmondani, de ettől még lehet, hogy holnap írok az utazásról és érkezésről, ha az időeltolódás miatt felébredek az éjszaka közepén és nem tudok visszaaludni. Hátha segít az elalvásban, ha írok egy halálosan unalmas bejegyzést, majd még el is olvasom.

Szingapur

Udv Szingapurbol! Kisse meleg van itt hirtelen, de feludules kiszabadulni a gepbol.
Eddig megy minden szepen. Lassan meg kellene nezni a varost is, nem csak a repteret, a geprol eleg korrektnek tunt... Hazafele most mar tenyleg kimegyek 2 napra.

Visszaszámlálás

Már kezdtem lemondani arról, hogy még idén utazom, mikor váratlanul kaptam egy e-mailt, miszerint jóváhagyták a vízumkérelmem. Para indul… Egy kedves ügyfélnél oktattam Pécsen, mikor az első szünetben elolvastam a levelet. Kissé mellbevágott, már le akartam mondani a repjegyet, és minden ezzel kapcsolatos rossz érzés mellett úgy gondoltam, hogy legalább lesz még időm felkészülni. Hát nem lesz. Igazából nekem úgy tűnik, hogy rajtam kívül mindenki meg van győződve arról, hogy jó lesz ez és menni fog, mint a karikacsapás, de foglaljuk is össze dióhéjban a későn érkezők kedvéért, mire vállalkoztam, és miért.


Holnap felpattanok a repülőre és egy darab bőrönd társaságában, egyedül leköltözöm pusztulóban lévő sárgolyónk másik oldalára. Az első két napra foglaltam szállást a Central Railway Hotel (Központi Pályaudvar Hotel) nevű műintézményben, aztán tíz napra a Big Hostelben – jóindulatúan fogalmazva mondhatni, egyik sem tűnik luxushotelnek -, aztán majd meglátom, hogyan tovább. Hétfőn kezdek dolgozni, remélem, addig találok a hostelben egy vasalót, amivel kivasalhatom a bőröndbe napokra begyömöszölt ingeket. Van egy jól hangzó állásajánlatom, de nem igazán tudom, mit is várnak tőlem pontosan. Az egyik igazgató Bevándorlási Hivatalnak írt levelében azt írta, hogy nagyon kellene már ez a vízum, mert rettenetesen el vannak úszva munkával, és én, mit tapasztalt munkaerő, mehetek már az első nap az ügyfelekhez, és így majd leveszek némi terhet a vállukról (…majd rájön…). Mindezt úgy, hogy még egy Mekiben sem dolgoztam soha külföldön, és soha nem használtam gyatra angoltudásomat munkára (és úgy egyáltalán, semmire). Lehet, hogy 1-2 nap kvázi-Activity után (értsd: mutogatással és rajzocskákkal próbálom megértetni magam) be is fejezem üstökösszerű karrieremet kenguruföldön, és jöhetek haza állást keresni. Akkor most tegye fel a kezét, aki még mindig irigykedik! :-)

(Azt azért meg kell jegyeznem, hogy az utóbbi hét búcsúbulijai, búcsúbeszélgetései, anyukám búcsúfőztje stb. után nem is lenne nehéz hazajönni, hiszen itt is van majdnem minden és mindenki, ami és aki kellhet :D ).

Hogy miért megyek mégis? Mindig is szerettem volna egy kicsit külföldön élni, és eddig erre nem volt lehetőségem, sem diákként, sem később, munkavállalóként. Ausztrália pedig már gyerekként is álmaim netovábbja volt. Először az volt a cél, hogy kimenjek, és megnézzem, milyen élőben. Ez megvolt 2007-ben, talán többen olvastátok már azt a blogot is. Aztán tettem egy komolyabb próbálkozást tavaly, diákvízummal, amiben már a részidős munkavállalás lehetősége is benne volt, de aztán ott arra jutottam, hogy ez már nem éri meg, még komolyabban kellene próbálkozni, és szerezni egy „normális” munkát. Azzal persze nem foglalkoztam, hogy mi lesz, ha tényleg kapok egy ilyen állást, mindig igyekszem az épp előttem álló akadály leküzdésére koncentrálni, aztán majdcsak lesz valahogy. Elkezdtem keresni a neten, és meglepően gyorsan sikerült is begyűjteni ezt az állásajánlatot. Nem pont olyan, amilyet kerestem, jobb szerettem volna egy kezdőbb szintű állást, ahol egy ideig meghúzhatom magam, legalább amíg túllendülök a nyelvi és kulturális nehézségeken, de minden nem sikerülhet. Úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, ezt meg kell próbálnom, még akkor is, ha a szokásosnál magasabb a kudarc lehetősége, mert ha kihagyom, akkor mindig azon gondolkoznék, hogy „mi lett volna, ha…”.

Szóval holnap (kedden) harmadszor is nekivágok az útnak, kívánjatok unalmas és eseménytelen utazást, ha minden jól megy, csütörtökön már a helyszínről tudósítok!

Vízumgyötrelmek

Naigen, a vízum... Az nincs. Remélem, hogy csak egyelőre, és egyszercsak (még épp időben) megkapom végre. 2007-ben turistavízummal mentem ki, azzal nincs sok macera, be kell fizetni a megfelelő összeget az ausztrál állam kasszájába, néhány dokumentummal alátámasztani, hogy van elég pénzed, arra, hogy eltölts némi időt az országban és ennyi. Gyorsan és fájdalommentesen elintéződött, de ezzel a típussal max 3 hónapig lehet maradni és semmiféle munkát nem lehet vállalni.
2009/2010 telén tanulóvízummal mentünk, ez már egy fokkal drágább és bonyolultabb, de még mindig nem vészes. A turistavízumhoz szükséges dokumentumokon túl be kell iratkozni minimum 12 hétre egy iskolába, illetve tanuló-biztosítást kell kötni. Ezzel a vízummal már dolgozni is lehet, maximum heti 20 órában. Ez persze semmi komolyra nem elég, de lehet vele javítani az utazás amúgy borzalmas pénzügyi egyenlegét.
Ezúttal komolyabban játszunk, a megcélzott vízum a 457-es "Long term business visa". Ennek elnyeréséhez az kell, hogy legyen egy cég, aki "szponzorál", vagyis benyújtja a bevándorlási hivatalhoz, hogy téged "jelöl" erre a vízumra ("nomination"). Ezután -a jelöléshez kapcsolódó azonosító birtokában- neked is be kell nyújtanod az vízumigénylést a hivatal internetes portálján. Ezen vízum birtokában maximum 4 évig lehet Ausztráliában dolgozni (hosszabbítható), és ugyanazok a munkavállalói jogok illetnek meg, mint az állampolgárokat. Ha elveszíted az állásod, csak akkor maradhatsz, ha találsz egy másik szponzort, különben ugrik a vízum és jöhetsz is haza. 2 év munkaviszony után be lehet nyújtani az állampolgársági kérelmet és (állítólag) jó eséllyel meg is lehet kapni azt.
Valami megmagyarázhatatlan csoda folytán engem egy ausztrál cég augusztusban jelölt erre a vízumra, ezért azt gondoltam, hogy sínen vagyok, és megyek, lesz ami lesz. Eredetileg nagy naívan szeptember végére szerveztem az indulást, de aztán a vízum csak nem akart megjönni, és egyrészt kénytelen voltam halasztani a dolgot, másrészt tüzetesebben utánanézni, mit is várhatok. Mint kiderült, kishazánk elhanyagolható mérete és (bármilyen mutató vagy szempont szerinti) súlya ellenére "magas kockázatú" országnak számít az Ausztrál Bevándorlási Hivatal szerint, és egy ilyen rettenetesen veszélyes ország állampolgáraként akár 3 hónapot is várhatok, mire jól megrágják és elbírálják kérelmemet. Arra nem sikerült rájönnöm, hogy miért tartják Magyarországot kockázatosnak, nem hinném, hogy magasan kvalifikált munkaerő-hordáink lóról hátrafelé nyilazva egyszercsak meglepetésszerűen elözönlenék az ausztrál outback-et és munkaerőpiacot, kiszorítva onnan az összes indiai taxisofőrt, brazil takarítót és kínai vendéglátóst, de ez van, nincs mit tenni, várni kell. Persze a végtelenségig ez nem megy (sőt), úgyhogy elkezdek álláshirdetéseket nézegetni itthon is...