Munka

Kisütött a nap, elkezdtem dolgozni és megjött a zasszony. Ezek a kifogásaim a nem-írásra... Emellett ezúttal minden eddiginél gyorsabban lecsaptak a hétköznapok, így nincs is nagyon miről értekezni.  Ennek ellenére kicsit kifejtősebben:

A trópusi vihar néhány napi kemény esőzés után végül elvonult dél felé. A városközpontot ezúttal  szerencsére nem öntötte el a víz, mert - tanulva a 2011-es eseményekből  -időben kinyitották a víztározókat, de nem sok híja volt. Néhány városrészben egy ideig nem volt áram és víz. Mikor ezt hallottam, kaptam észbe, hogy talán fel kellene készülni valahogy, de rá kellett jönnöm, hogy világvége esetén nem igazán vagyok hosszabb távú túlélésre berendezkedve. A hűtőm tartalma azon a hétvégén:

Ahhoz képest, hogy direkt azért nem mentem hosszabb távra hotelbe, hogy már az elejétől legyen konyhám, egyáltalán nem használtam. Kizárólag gyorskaján, tejen, müzlin, gyümölcsön és tonhalkonzerven éltem. Amíg Hajni nem jött meg, a mikrosütőn, egy darab tányéron, egy darab bögrén és az evőeszközökön kívül semmit nem használtam a konyhában, fogalmam sem volt, hogy egyáltalán működik-e a mosogatógép, vagy a tűzhely. Elég minimálban nyomtam. Azóta persze megjött Hajni, úgyhogy lett só, bors, szalámi és egyéb úri huncutságok. Hétfőn bement a kávézóba, vót nagy ööm és bódotság mikor meglátták,  jövő hétfőn kezd is, és ott fog dolgozni, amíg nem talál valami irodai munkát.

Múlt héten elkezdtem dolgozni én is, egy hetet eltöltöttem egy ügyfélnél bemelegítésként azzal, hogy „megismerem a rendszerüket egy kollégával együtt, és ha valami gáz van, és az amúgy Sydney-ben dolgozó kolléga nem tudja megoldani, akkor majd én”. Az ügyfél nem meglepő módon egy bányavállalat (megint). Ahogy korábban talán említettem, a bányászat az ausztrál gazdaság egyik motorja, sőt, egyre inkább az egyetlen. Ez egyszerre áldás és átok. Az óriási mennyiségű nyersanyag kivitel és az ebből (is) adódó viszonylagos stabilitás ugyanis tovább erősíti az ausztrál dollárt a többi devizával szemben, és az mára olyan szintekre drágult, hogy szinte semmilyen más terméket vagy szolgáltatást nem tudnak versenyképes áron exportálni. Már a régebben húzóágazatoknak számító oktatás és egyéb szolgáltatások is megszenvedik az erős dollárt, hiszen egy külföldi diáknak egyre drágább itt élni és kifizetni a tandíját. Sydney a megélhetési költségekben időközben a harmadik legdrágább lett a világon Tokió és Oszaka után. Panaszra egyelőre nincs ok, a gazdaság így is növekszik, az egy főre jutó bruttó nemzeti össztermék pedig a magyarnak kb négyszerese. A bányavállalatok rengeteg adót fizetnek be a költségvetésbe, munkahelyeket teremtenek, ésígytovább. Egy ilyen vállalatnál töltöttem az első hetemet. A neve valószínűleg legtöbbeteknek nem mondana semmit, ezek a cégek nem költenek marketingre, mint a Coca Cola, de a szóban forgó pl. bevételeit tekintve a világ legnagyobb bányavállalata, és a 2011 februárjában a világ harmadik legnagyobb vállalata volt piaci kapitalizáció szerint. Az éves árbevétel nagyjából összemérhető Szlovénia teljes éves nemzeti össztermékével. Nem szarral gurigáznak, na. Persze ez nem egyetlen cég, a név egy vállalatcsoportot takar, amelyek összevissza tulajdonolják egymást, és a pénzügyi rendszerük legbonyolultabb része épp arról szól, hogy osztják fel a cégek között a bevételeket, költséget és profitot. Ezen cégek irodái többnyire a folyóparton lévő toronyházakban vannak: ha felgörgettek a lap tetején lévő képre a blog címe alatt, akkor ott a középső épületcsoport. Ez az ügyfél például épp a középsőben székel, amelynek a tetején a nagy antennaszerűség van. Egész jó adottságokkal rendelkező épület, az ebédlő a huszonkettediken ilyen kilátással rendelkezik:

A rendszert, amit megnéztünk, egy másik világcég vezette be, és a projekt végeredményén is látszott, hogy rászánták a pénzt, amit kellett. Az olvasók között maximum 1 magamfajta tanácsadó lehet, úgyhogy nem untatnék senkit a részletekkel, erről csak annyit, hogy ezeknek van egy módszertanuk, hogy kell ezt megcsinálni, és ezt valószínűleg betűről betűre követték, akkor is, ha egyszerűbben és gyorsabban meg lehetett volna csinálni valamit. A kódban minimum ötször annyi a komment, mint az „éles” kód, több, mint ezer oldalnyi doksit írtak hozzá, és minden egyes szükséges nézetet és adatbeviteli felületet legyártottak. Az egészbe az elejtett megjegyzések alapjánkb  400 – 500 napot beletehettek (és ezt ki is fizetik). Nálunk otthon valahol 100 és 150 nap között lett volna ugyanez. Nem kis különbség.

Pénteken volt egy megbeszélésünk az egyik leánycég két kontrollerével. Arról volt szó, hogy mit várnak tőlünk, illetve a tervező rendszertől. Fél órás megbeszélés volt, de készítettek rá csillivilli prezentációt, amelyben a cég rövid történetének és piaci helyzetének bemutatása után levezették a cég stratégiájából kiindulva, hogy miért is van szükségük erre az alkalmazásra, és közben olyan, otthon csak menedzsment bullshitnek titulált közhelyeket puffogtattak nagy beleéléssel, hogy nem tudtam nem elgondolkodni az üzleti kultúráink közötti különbségen. Mi magyarok többnyire túlságosan cinikusak vagyunk ahhoz, hogy az ilyesmikkel azonosulni tudjunk. Ezen kívül nálunk inkább az a jellemző, hogy a „hülye német tulajdonos”, vagy a főnököm főnöke, vagy ide tetszőlegesen behelyettesíthető, a saját nézőpontunkból külső erő megköveteli ezeket az idióta riportokat vagy terveket, úgyhogy muszáj megcsinálni határidőre. Hogy rohadjanak le... Mindig engem kell cseszegetni minden baromsággal, ehh... Itt meg: szükségünk van (nekünk) erre és erre ahhoz, hogy hatékonyabban meg tudjuk csinálni ezt és ezt, és ettől jobbak lesznek a döntéseink, és jobb eredményeket érünk el a piacon. Amúgy az ilyen beleéléssel előadott tankönyvízű szónoklatokat belülről én is elnéző mosollyal hallgatom (kívülről pedig érdeklődően hallgatva, néha bólogatva), de azért az elgondolkodtató, hogy ezek a középszintű kontrollerek itt munkájuk eredményeképp talpig Hugo Boss-ban és hasonló cuccokban ültek velünk szemben, és néhány száz év múlva az ő embereik bányásznak majd a Pandorán (és írtják a Na’vi-kat), nem a dorogi szénbányászok. De ki tudja, talán nincs semmilyen összefüggés.

Hogy rövidre zárjam ezt a nem túl izgalmasra sikeredett bejegyzést: az esős hétvégén szombaton vagy vasárnap délelőtt az egyik közszolgálati adón a gyereműsorok közé elrejtve láttam egy produkciót, ami teljesen feldobta a napomat, úgyhogy ezt megosztom veletek is. Az adás címe magyarul valami olyasmi, hogy „Mozogj gengszter módra!” és két elég sittes kinézetű alak tanítja benne, hogy kell „gangszta” módra táncolni, olyan jól bevált mozdulatokkal, mint a kormánykerék-tekerés vagy az orrtisztítás. Nagyon komoly. Befejezésként itt egy epizód:

http://youtu.be/vJ4oim9SXLw