Meló

A Facebook profilomon néhány hete Sydney-ből publikált kép miatt többen azt gondolták, hogy megint oda kell átjárnom dolgozni, és azon nyomban kaptam is a „nézel már otthon állást?” és „mikor jöttök haza?” kérdéseket. Valóban volt némi bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy hol fogok huzamosabb ideig dolgozni a néhány napos munkák után, és ismét rámvetült a repülővel ingázás sötét árnyéka is egy új-dél-walesi projekttel kapcsolatban (még csak nem is Sydney-ben, hanem egy kis bányavárosban volt valami, amit szerencsére egy másik kolléga „nyert meg”), de végül sikerült ráerőszakolnom magamat egy itteni projektre. Sydney-be így ezúttal csak egy kétnapos céges tréning és csapatépítés miatt kellett átrepülnöm. Ketten mentünk az egyik hajnali járattal, a többiek nem akartak 3-kor felkelni, ezért előző este utaztak. Vicces volt, hogy kiküldtek értünk a reptérre egy szép nagy fekete Mercedest. A sofőr, Juan, klasszikus limuzinsofőr egyenruhában feszített, és minden (súlyosan spanyol akcentussal elmondott) mondatába belefűzte, hogy „Uram”, mi meg csak vigyorogtunk, hogy ezt most miért kellett. Be tudnám pakolni az egy darab csomagomat a csomagtartóba, ki tudnám nyitni magamnak az ajtót ki- és beszálláskor, nem halnék szomjan, ha nem lenne bekészítve hideg üdítőital, és el tudom viselni, ha a sofőr havernak szólít, és nem Sir-nek vagy Mr. Százá-nak. Szóval  taxival is mehettünk volna.

(A kép illusztráció. Juannak volt szép sofőrnapszemüvege is :-) ).

Maga a rendezvény, és az esti vacsorával egybekötött ivászat nem volt annyira vészes, mint amilyenre számítottam, de az azért látszik, hogy nem fognak itt nagy barátságok szövődni a kollégákkal. Összesen kb. 20 tanácsadó dolgozik a cégnél, és érdekes módon sok a nálam jóval idősebb közöttük. Vacsora közben volt némi vita a helyi politikáról (hamarosan választások lesznek), adórendszerről és egészségügyről, amit érdekes volt hallgatni, ha hozzászólni nem is nagyon tudtam. Annyit hozzátettem, hogy sok helyen irigykednének a problémáikra, és röviden elmeséltem, mi történt a magánnyugdíj-számlámmal. Volt hitetlenkedés és szörnyűlködés...
A lényeg, hogy másnap jöhettem vissza Brisbane-be, és néhány kisebb megbízás után (eltöltöttem pl három napot a kereskedelmi kikötőben is) végre kaptam egy olyan munkát, amely eltart április végéig. Annak külön örülök, hogy a nulláról építhetem fel a modellt, és egyben ez az első önálló projektem Ausztráliában, egyedül csinálom az elejétől a végéig. A feladat nem egyszerű, de megcsinálható, és első ránézésre úgy tűnik, a határidő sem túl feszített.  Az ügyfél a változatosság kedvéért egy bányavállalat. Gondolkoztam, hogy leírjam-e pontosabban mit csinálok ott, de a többségeteket valószínűleg nem érdeklik az ilyen részletek, úgyhogy talán egy másik alkalommal untatlak majd benneteket ezzel (vagy nem). Az irodaházuk itt van a belvárosban, így általában haza tudok sétálni ebédelni. Az ottani konyha ablakából látszik is a ház, ahol lakunk:

(a képen elrejtettem egy templomot is...)

Az épület kívülről is elég impozáns:

A tűzlépcső már kevésbé:

Az első héten volt ez a riadó. Én a 31-en dolgozom most, és a zsúfoltság miatt majdnem 20 percbe telt, míg leértem. Persze vaklárma volt, remélem, éles riadóban soha nem lesz részem, mert elég necces egy ilyen lépcsősoron libasorban evakuálni több ezer embert egy 40+ emeletes épületből. A kevésbé fitt vagy idősebb irodisták a kényelmes tempójú lefelé séta után is meglehetősen nyúzottnak tűntek.

Visszatérve a munkához: eddig minden nap legkésőbb  17:00:00:00-kor lekapcsoltam a gépem, és indultam haza, tehát panaszra eddig semmi okom. Tegyük hozzá: bár minden ott eltöltött napért fizet az ügyfél, ha úgy alakul, hogy veszélyben érzem a kitűzött határidőt, akkor orrvérzésig túlórázni fogok, és még csak be sem fogom írni sehova, annak ellenére, hogy ezt senki nem kéri vagy várja el. Fontos számomra, hogy ez a projekt sikeresen záruljon, úgyhogy ezért mindent meg is fogok tenni. Nem mondhatnám, hogy izgalmasan telnek a napjaim (sőt), de a munkában most az a fontos, hogy stabil legyen és biztos. Inkább azt kellene kitalálnom, mi hasznosat kezdjek a szabadidőmmel. „Normál” konditerembe egy ideig nem fogok járni, mert a munka utáni időszakban túl sokan vannak mindenhol, de időközben minden szükséges dolgot beszereztem a lakásba, ennyi tulajdonképpen elég is lesz a következő néhány hónapra:

Ezen felül megvettem még életem első futócipőjét is. Eddig nem volt szükségem kifejezetten futócipőre, de itt néha munka után lemegyek a hotel konditermébe futógépen futni, és a  minap egyszer csak azon kaptam magam, miközben futottam és elgondolkoztam zenehallgatás közben, hogy a szokásos szenvedés helyett a tizenötödik perc környékén valahogy „összeállt” az egész. Az izmok összehangoltan tették a dolgukat, a tüdő hordószámra itta a levegőt, én pedig jól éreztem magam. Furcsa. Persze nem tartott sokáig, gyorsan szétestem. Alapvetően nem szeretek és nem is tudok hosszabb távokat futni, és erre testalkatom is alkalmatlanná tesz, ennek ellenére egészen fellelkesültem. Ha már egyszer itt vannak ezek a futógépek, akár meg is próbálhatnék legalább egy kicsit csiszolni ezen a a hiányosságomon. (És ha egyszer elérek az egyik óceánig, akár vissza is fordulhatok és elfuthatok a másikig...) És lőn. Az új cipővel pedig olyannyira elégedett vagyok, hogy most először, önként és ingyen terméket reklámozok, és felteszem a képét ide is:

Azt azért hangsúlyoznám, hogy fogalmam sincs a futócipőkről, úgyhogy lehet, hogy teljesen szar, és csak a tíz éves cross training cipő után tűnik úgy, hogy jó benne futni, és egy trendi rózsaszínű pöttyös gumicsizmában pont ugyanilyen lenne...