Retrospektív

Beragadtam a lakásba. Kint trópusi vihar tombol, ami az én mérsékelt övi szemeimnek elég komolynak tűnik. A tévében is folyamatosan ez megy, kicsit északabbra volt néhány tornádó, Bundaberget evakuálják, délre a Gold Coaston minden partot lezártak, a part közelében is 5 méteresek a hullámok. Pedig néhány napja az volt a tervem, hogy ma lemegyek a beach-re... Ehelyett nagy magányomban megírom a harmadik fejezet hiányzó befejező részét, és közben néha kinézek, hogy lássam, árad-e a folyó. Másfél év távlatából nem lesz könnyű írni, de unatkozom. Addig amúgy sem tudom elmenteni saját magunknak emlékbe az előző fejezetet, amíg be nem fejezem azt, így ez a bejegyzés részben ezért is született, és ezért is lett végigolvashatatlanul hosszú. Szóval hogy is volt...

Az év: 2011. Ott hagytam abba, hogy „Augusztus első felében mégis hazalátogatunk, aztán jövünk vissza legalább még egy kis időre (meglátjuk...), így talán lesznek még további bejegyzések. Időrendben a következő tervek: Balatonmáriafürdő-Alsó, Zalakaros, majd később Cairns és a Nagy Korallzátony. Előbbiekről lehet, hogy nem írok, utóbbiakról valószínűleg igen :-)”

Örömmel jelentem, hogy minden tervet megvalósítottunk. Balatonmáriafürdő-Alsó és Zalakaros különösen jól sikerült, de ezeken a helyeken többetekkel együtt voltunk, így most ezekről nem írnék (kivéve, ha napokig tart a cudar idő, mert akkor eljutok addig, hogy ezzel büntessek). Szóval némi otthoni nyaralás és Szigetelés után visszajöttünk, és folytattuk, ahol abbahagytuk. Sajnos, a projekt, amire vártam végül nem indult el, így maradtak a kisebb munkák és a bizonytalanság. Ennek ellenére jól megvoltunk, hétvégenként lejártunk a partra, vagy másfelé kirándulgatni. A lakáshoz, amit béreltünk, tartozott egy mélygarázs hely, amelyre nem volt szükségünk, így olcsón kiadtuk Hajni főnökének. Ő és a férje használta hétközben, és mivel keveset kértünk, és láthatóan amúgy is kedveltek minket, ha kellett autó a hétvégére, akkor otthagytak egyet nekünk. Ilyen egyszerűen.

  

 Így sokkal könnyebb volt a környéken mozogni, vagy lemenni a beachre, és egészen megszoktam a másik oldalon vezetést is. Eljutottunk néhány szép helyre a környéken, ahová tömegközlekedve sokkal nehezebb lett volna.

Egyszer például felmentünk kicsit nyugatabbra a hegyekbe, és sikerült kicsit eltévedni az esőerdőben. Volt ugyanis a túraútvonalon egy néhány kilométeres hurok. Mivel volt még időnk, gondoltam, sétáljunk be ebbe a körbe is, nézzük meg, mi van arra. A gond csak az volt, hogy mikor körbeértünk, nem vettük észre az az elágazást, amely kivezet a hurokból, mert nekünk tökegyformának tűnt az egész erdő.

Csak akkor tűnt fel, hogy továbbjöttünk, mikor egy olyan helyre értünk, ahol már biztosan csináltunk egy képet. Ekkor jöttünk rá, hogy valószínűleg eltévedtünk, így visszafordultunk, de hiába, nem találtuk a helyes ösvényt. Pánikra persze nem volt ok, nem volt olyan nagy a terület, előbb-utóbb biztosan kitaláltunk volna. Aztán találkoztunk egy furcsa párral, egy magas, nagyon vékony, a feje tetejéig teletetovált és telepiercingezett fickóval, és az Ázsiából importált barátnőjével / feleségével. Kérdeztem a fakírtól, nem tudja-e véletlenül, merre van a kivezető út, mire mondta, hogy de, csak kövessük. Útközben találkoztunk még egy párral, akik szintén nem voltak biztosak a dolgukban, így csatlakoztak ők is, így masíroztunk az erdőben, és lassan kezdett szürkülni. El is kezdtem viccelődni Hajnival, hogy milyen jó nyitójelenet lehetne ez egy igazi rossz, sablonos tinihorrorhoz. Adott hat idegen, akik eltévednek egy mérges pókokkal és kígyókkal teli erdőben, a fákról csomókban lógnak a nagy, sivalkodó denevérek (ezek speciel tényleg ott hangoskodtak). Sötétedés után valószínűleg fura körülmények között kezdenek eltünedezni az emberek, egyik a másik után, és reggelre valószínűleg csak egy marad életben. Max egy pár. Márpedig én biztos akarok lenni abban, hogy mi leszünk ezek, úgyhogy amint kihunynak a nap utolsó sugarai, azonnal leütöm a tetovált furagyereket, biztos ami biztos, inkább nem kockáztatok. Inkább leszek a főgonosz a filmben, mint szerencsétlen áldozat. Végül a sétálástól és a röhögéstől némileg megfáradva kiértünk az erdőből,  autóba ültünk, és a világító férgek barlangja felé vettük az irányt (de tényleg), de erről nem írok, mert sosem lesz vége ennek a résznek.

Egy késő szeptemberi csütörtök délután felhívtak az irodából, és közölték, hogy hétfőn reggel Sydney-ben kellene kezdenem egy projekten. Nem voltam boldog. Megegyeztünk, hogy ha nem muszáj, nem kell utazgatnom, de most muszáj – hangzott a magyarázat. Brisbane-ben sajnos nincs munka, Sydney-ben viszont nem látszanak ki belőle. Fizetik a szállást és a repülőt minden héten, plusz kiküldetési díjat. Így a következő hetekben hétfőn hajnalban fél 4-kor felkeltem, felpattantam a 6 órás gépre, és repültem Sydney-be, majd péntek este vissza. A Quantas dolgozók épp akkoriban sokat sztrájkoltak, így volt, hogy a péntek este hosszú órákat töltöttem a reptéren, és csak éjjel 1 körül értem haza. Közben Hajni sajnos folyamatos homloküreggyulladással küzdött otthon egyedül, úgyhogy nem volt egy vidám időszak. Szakorvoshoz nem sikerült eljutni, a háziorvosok csak antibiotikummal tömték, így egyre jobban aggódtunk az egészségéért. Közben pont eltelt egy év, lejárt az albérletszerződés, és otthon is kinézett egy nyugisnak tűnő, de viszonylag jól fizető állás (amiből nem lett semmi), honvágyunk is volt (legalábbis nekem), úgyhogy úgy döntöttünk, hazamegyünk. Hajninak épp ekkor,  novemberben volt egy viszonylag kereknek számító születésnapja (végre betöltötte a 21-et, így már Amerikában is vehetett volna alkoholt), és úgy gondoltam, tárgyiasult ajándék helyett elviszem egy szigetre néhány napra. Ezt egyben jó alkalomnak láttam arra is, hogy (a szülinaptól függetlenül) egy gyűrűt is ajándékozzak neki. Végülis elég régóta hősiesen elvisel engem, most már tényleg megérdemli...

A cég azonban a felmondási idő alatt nem akart 1 hét szabadságra elengedni, mondván, hogy szükség van rám, így a sziget helyett végül Cairns és a Korallzátony lett az úticél. Régen terveztünk elmenni ide is, úgyhogy nem nagyon bánkódtunk emiatt. Cairns egy kb. 140 ezer lakosú trópusi (kis)város , 1700 km-re északra Brisbane-től. Nyugis hely, semmi különös, valószínűleg nagyjából mindenki a turizmusból él. Első dolgunk volt megérkezés után, hogy buszra ültünk, és lementünk a Palm Cove nevű partszakaszra. Ahogy az a név alapján kitalálható, szép, homokos part pálmafákkal és mindennel, ami kell. A víz tiszta, és meleg (28 fokos). Egy kisebb probléma azért van vele: az állatvilág nem éppen barátságos. Ahogy a figyelmeztető táblák is mutatják, gyakoriak a mérges medúzák és a krokodilok:

Ezek miatt érdemes a sűrű szövésű hálóval körbekerített részeken fürödni, ott biztonságos és kellemes. Második napra búvárkodást terveztem a koralloknál. A Nagy Korallzátony tényleg nagy, területre nagyjából három és félszer nagyobb, mint egész Magyarország. Kétezer km hosszan nyúlik el, közel Ausztrália partjaihoz (a képen a sötét sáv az „A” betű alatt):

Több ezer koralzátonyból és kis szigetek százaiból áll, az tehát kis költői túlzás, hogy „megyünk, megnézzük a Nagy Korallzátonyt”. Inkább csak megnézünk néhány korallzátonyt a szélénél. Reggel 9 körül hajóra ültünk kb 20 másik turistával együtt, elindultunk befelé, merőlegesen a partra, és körülbelül 2 óra múlva megálltunk, látszólag a semmi közepén. Kicsit távolabb egy kicsi homoksziget látszott, tele madarakkal. Akárhogy meresztettem a szemem, egy árva zátonyt sem láttam. Pont alattunk persze nem volt egy sem (hiszen akkor zátonyra futunk), a kicsit távolabbiak pedig nem látszanak ilyen alacsonyról nézve. Az első programpont választható volt: búvárkodás palackkal vagy üvegfenekű hajóval kirándulás. Hajni az utóbbit, én az előbbit választottam. Kicsit aggódtam a fülem miatt, a nyomáskülönbség miatt nem szerencsés repülés előtt / után 1 napon belül merülni, de gondoltam, megpróbálom. Elvileg ilyen merülés előtt néhány órán keresztül medencében kellene gyakorolni, ott megszokni a felszerelést, és kapni egy „bizonyítványt” arról, hogy merülhetsz. Ilyen kirándulásokon azonban van arra lehetőség, hogy - szigorúan az oktatóba kapaszkodva - le lehet merülni enélkül is. Mivel gyerekkoromban elég sok időt töltöttem vízben, egészen komfortosan érzem magam a víz alatt is, gondoltam nem lesz gond. Rosszul gondoltam J A kis mérges medúzák miatt fel kell venni egy egész testet befedő ruhát. Én egy egészen idétlen kék színűt kaptam, de ekkor még feldobott voltam, és ha már idétlenül néztem ki, gondoltam, úgy is viselkedek, aztán később majd Superman-ként suhanok a víz alatt:

Ekkor azt mondja a kép bal oldalán látható, a vizet néző srác a másiknak: „Nézd már, ott egy cápa!”. Egyből visszaváltoztam Superman-ből halandóvá, és odamentem megnézni, mi a helyzet. Annyi látszott, hogy a mélyben egy sötét árny köröz lassan. Nem voltam nyugodt. Odajött valaki a legénységből, aki jobban értett hozzá, és közölte, hogy semmi pánik, az nem cápa, hanem egy „****” (a névre nem emlékszem). Egy ragadozó hal, mellesleg a leggyorsabb a világon, és egyáltalán nem veszélyes az emberre. Hogy bebizonyítsa, mennyire gyors, elkezdett kis halakat és rákokat dobálni a vízbe, amelyeket az akármi tényleg elképesztő gyorsasággal kapott el az azokhoz amúgy sokkal közelebb lévő más halak elől. Jó-jó, gondoltam, szép, hogy ilyen gyors ez az akármi, de azért nem kellene kaját dobálni a vízbe pont mielőtt én belemegyek (ba%!?eg!!!). Az oktató közben megnyugtatott mindenkit: „Ha kis szerencsétek van, mikor lemerültök, láttok egy kis cápát. Ha nagy szerencsétek van, láttok egy nagyot.” Mivel történetük során még senkit nem támadtak meg itt cápák, valójában tényleg nem volt ok aggodalomra emiatt. Így megnyugodva tovább folytattuk az öltözést. Felvettem a békatalpakat, aztán rám adtak egy jó nehéz ólomövet, majd a szintén nehéz palackot, így alig bírtam elvonszolni magamat a padig, ahova leültettek hatunkat, majd jött az eligazítás. Bele kell ugrani a vízbe, majd kicsit szokni, aztán láncban belekapaszkodni az oktatóba (hárman balról, hárman jobbról), és majd ő irányít, húz minket magával, csak tapossunk.  Felhúztam a szemüveget, ami elzárta az orromat, majd a számba vettem a pipát, ami túl nagynak tűnt, kényelmetlen volt, nem tudtam nyelni tőle, és kényelmetlen volt lélegezni, alig láttam, klausztrofóbiám volt. Eleinte én voltam a második a sorban, aztán a mellettem lévő lány belenézett a vízbe, és közölte, hogy ő ugyan bele nem ugrik, levette a cuccát, és elment. Szóltak, hogy akkor én jövök, ugorjak. Lekászálódtam a platformra, kicsit elgondolkoztam, hogy mennyire jó ötlet egy csomó ólommal, klausztofóbiától fuldokolva beleugrani a vízbe, miközben valami bazi hal köröz alattam, aztán ugrottam. Rögtön el is merültem (ez a cél), odaúszott mellém az oktató, és a palackomból egy szeleppel levegőt engedett a mellényembe, amitől feljöttem a felszínre. Ez remek, gondoltam, ezzel irányíthatom magam, nem leszek teljesen kiszolgáltatva. Mire közölte, hogy hozzá ne nyúljak, azt csak ő kezelheti. Ki volt feszítve két kötél, az egyik a felszínen, a másik másfél méterrel mélyebben. Miután a többiek is beugrottak, volt egy kis gyakorlás (hogy kell a víz alatt kifújni a vizet a szemüvegből, kézjelek, ilyesmi). Ezután megint odaúszott az oktató, és kiengedett némi levegőt a mellényemből, és ettől megint elmerültem, mint egy darab kő. Megkapaszkodtam az alsó kötélen, és vártam, mi lesz. Közben elkezdett fájni a fülem a nyomástól, amitől megfájdult a fejem, és kezdtem végleg biztos lenni abban, hogy ez nekem nem tetszik. Mindaddig jól érzem magam a vízben, amíg én irányítom magamat, de így rettenetesen kényelmetlen volt az egész, és nem akartam, hogy lecibáljanak a mélybe, ahonnan valószínűleg a fülem miatt perceken belül fel kell jönnöm, és ezért mindenki másnak is velem együtt. Mutattam az oktatónak, hogy köszönöm, ennyi volt, én lelépek. Vagyis fel. Magamtól persze még erre sem voltam képes, de amint kaptam némi levegőt a mellényembe, a felszínre jöttem és kiszálltam. Csalódott voltam, és elhatároztam, hogy ha lesz még ilyesmire lehetőségem, akkor megcsinálom a tanfolyamot, és lemerülök magam. Közben Hajni épp visszaért, így felvettük a pipákat, és mentünk snorkelezni. A hajótól nagyjából 50 méterre volt a legközelebbi zátony. Ezt persze nem tudtuk, csak annyit láttunk, hogy a többiek nagyjából arra úszkálnak. Beugrottunk a vízbe és elkezdünk feléjük úszni, alattunk nagy sötétség. Hajni 20 méter után közölte, hogy köszöni szépen, tök jó volt búvárkodni, de ő inkább visszamegy a hajóra. Egy kicsit be volt ijedve, mi lehet a vízben alattunk. Erre már egy kicsit mérges lettem, nehogymár eljöjjünk ide egyszer az életben, és ne lássunk egy árva Nérót vagy korallt sem. Miután ezt elmondtam neki is, és közöltem, hogy nem megy sehova, csak előre a zátony felé, folytattuk a taposást. És megérte. Mikor elértük a határt, ahol már csak néhány méterre van a korall a víz alatt, megláttuk, magát a „zátonyt”. Gyönyörű, mint a képek az útikönyvekben. Színes korall, színes halak, olyan, mintha egy akváriumban úszkálnál. A nagyobb halak egyáltalán nem tűnnek félősnek, oda lehet úszni és közelről megnézni őket. Nagy élmény volt.

(nem saját kép)

Este beültünk egy jobb étterembe. Vasárnap volt, a születésnap csak hétfőn, de úgy gondoltam, ekkor hozakodok elő a nagy kérdéssel. 

Gyűrű zsebben, előételnek osztrigát rendeltem, és vártam, mikor jön el a megfelelő pillanat. Nem jött. Valószínűleg kifogtuk Ausztrália egyetlen nem udvarias pincérjét, szakadt az eső, Hajni pedig szétesett az allergiától. Tüsszögött, szipogott, nem volt túl vidám, ezért úgy gondoltam, halasztom a dolgot. Majd másnap, a születésnapja reggelén. Hogy kicsit feldobjam a hangulatot, javasoltam, hogy menjünk és foglaljunk másnapra egy sétarepülést a zátonyhoz. Csak mi és a pilóta egy kisgéppel. Erre is alig bírtam rábeszélni, ami visszaigazolta a  döntésemet, miszerint ez nem a megfelelő este. Ha egy ilyen kellemes dologra is alig tudom rávenni, akkor mit szólt volna egy olyan kérdéshez, amelynek az a lényege, hogy lenne-e kedve velem tölteni még néhány évtizedet? Majd másnap reggel.

Másnap reggel, miközben ő készülődik és pakol, én matatok a bőröndömben a cuccaim között, igyekszem úgy kivenni a gyűrűs dobozt a mélyéből, hogy ne lássa meg azonnal. Erre odajön, és rámszól: „Mit matatsz ott? Siess már! Mindjárt ki kell jelentkezni!!” Hmm. Talán még mindig feszült kicsit, hagyjuk azt a gyűrűt, menjünk repülni.

A gép tényleg kicsi volt, 2 ajtós, előre kellett hajtani az első ülést, hogy bepasszírozzuk magunkat hátra.

(a sárga izék mentőmellények, nem övtáskák)

A Korallzátony talán fentről a leglátványosabb. Nem akarok ömlengeni, de egyszerűen gyönyörű. Megint elkapott az a „Nem hiszem el, hogy tényleg itt vagyok, ezt csinálom, és a saját szememmel látom ezt” érzés. Ez egy megfelelő alkalom lett volna. HA nálam lett volna a gyűrű.

(saját felvétel)

A kisrepülő után átültünk egy nagyra és visszarepültünk Brisbane-be. Elgondolkodtam azon, hogy végül majd otthon állok elő a kérdéssel, de végülis Hajninak még mindig születésnapja volt, Brisbane-ben voltunk, és talán jobb, hogy ide kötődik az esemény, így végül drámák, drága vacsora, repülő és fehér egyszarvú nélkül egyszerűen megkérdeztem. Még a gyűrűt sem vettem elő, csak az „igen” után. Pontosabban a „persze” után. Ennyit a nagy rákészülésről.

Néhány nappal később hazaköltöztünk, és pont ott folytattuk az életünket, ahol egy évvel azelőtt abbahagytuk.