Vidámpark

Rekord meleg héten vagyunk túl Sydney-ben. A hét második felében a nappali csúcshőmérséklet folyamatosan 40 fok felett volt, ami az óceán hőkiegyenlítő hatása miatt általában nem jellemző errefelé. Szombaton napközben 42-43 fok volt, és éjszakára is csak 32 fokig „hűlt le” a levegő. Gondolkoztunk azon, hogy ideje lenne megint elmenni valamerre „kirándulni”, de ebben az időben még a partra sem mentünk le. Reggel ugyan bevásároltunk a piacon, de olyan volt a városban mászkálni, mintha egy bekapcsolva felejtett főzőlapon sétálgatnánk, így a továbbiakban sötétedésig nem mozdultunk ki az amúgy szintén elég forró lakásból. Naplemente után aztán előmerészkedtünk a fedezékből és Sydney vidámparkja, a Luna Park felé vettük az irányt. A park a Harbour Bridge északi hídfőjénél található. Innen érzékelhető csak igazán, mekkora monstrum ez a híd.

A part menti sétányról egyben lehet látni a hidat, kivilágított felhőkarcolókat és az Operaházat, a látvány sablonos képeslapokra és utazási brosúrákba illő, így este is sok a turista.

A helybéliek azonban nem nagyon zavartatják magukat sem a fényképezőgépeiket kattogtató japcsiktól, sem a festői háttértől, a bámészkodás helyet inkább pecáznak...

 Maga a Luna Park 1935-ben épült, és ránézésre úgy tűnik, igyekeztek megőrizni a hely eredeti szellemét. Nem az a modern szórakoztatóipari komplexum, mint a Gold Coast-on épült témaparkok, gyomorpróbáló játékokkal és hullámvasutakkal, amelyektől adrenalint könnyezel (és amelyeket amúgy nagyon szeretek), inkább szolid családi időtöltésre kitalált hely. A bejárat:

Jól néz ki, és a retro hangulat is jópofa, ezért egy esti sétát mindenképpen megér, ha a játékok végigpróbálgatását nem is. A belépés ingyenes, csak akkor kell fizetni, ha benevezel valamire.

Megkerestük a leginkább izgalmasnak tűnő játékot, egy fából épült hullámvasutat, amelyről grátiszként remek kilátás nyílt a városra. Ez nem annyira a meredek lejtőkkel és gyorsulással ijesztget, inkább azzal, hogy érzésre a kis kocsi biztosan el fog szállni a következő merőleges kanyarban és leesik a keskeny sínről a néhány emeletnyi mélységben alatta lévő tengerbe. Főleg akkor, ha két felnőtt préseli bele magát... Persze nem esik le, és ezt tudni is lehet (az előző néhány tízezer alkalommal sem esett le), de azért kettőnk közül csak egyikünk élvezte a dolgot, a másikunk két sikoltás között azt hajtogatta, hogy „Én ezt nem élvezem!!!”. Kifelé kiderült, hogy képet is csináltak, és ezt most kivételesen megvettük:

Aztán miután kicsit nézegettük, mekkorát tudnak mások ütni a kalapácsos játékban, a másikunk rávette egyikünket, hogy próbálja meg. Erre egyikünknek sikerült is egy szép egészségeset odavernie, a kamera sem bírta követni az elképesztően gyors mozdulatot, ennek ellenére valami nagyon gagyi ajándékkal szúrták ki a szemünket.

Vasárnap vége szakadt a hőhullámnak, egy óra alatt több, mint 10 fokot esett a hőmérséklet nap közben, és azóta is hűl, ma már kellemes 25 fok volt. Múlt héten Queenslandet az épp csak levonuló árvizek után elérte az idei legnagyobb trópusi vihar (igaz, ezúttal az északi részt), amely szintén elég súlyos pusztítást hagyott maga után. Szerencsére az előző napokban a csapból is az folyt, hogy mindenki vonuljon fedezékbe, a vihar központi részének útjába eső helyeket evakuálták, így nem volt halálos áldozat. Az eddig is nagy károkat elszenvedett infrastruktúrát (kábelek, csatornák, utak, hidak) azonban tovább amortizálta a szél, és a mezőgazdaságban is nagy a kár. Egy szakértő azt nyilatkozta a tévében, hogy pénz ugyan lenne a helyreállításra (2012-13-ra szufficites állami költségvetést terveznek), de nincs elég mérnök és szakképzett munkás, aki megcsinálná. A szakképzett munkaerő hiánya amúgy is téma a médiában időről időre. Nyugat-Ausztrália és Queensland egyes részei például a szakértők szerint nem tudna lépést tartani az amúgy lehetséges újabb „erőforrás-boommal” (vagyis hogy megint ugrásszerűen növeljék a nyersanyagok kitermelését). Pedig kereslet lenne rá a világból, főként Kínából, és a nyersanyagok is ott vannak, de az infrastruktúra bővülése nem tud lépést tartani a növekedési lehetőségekkel. Amennyire látom, az „üzleti körök” abba az irányba nyomnak, hogy könnyítsék meg a bevándorlást, áramoljon be minél több munkaerő az országba. A kormány és a politikusok azonban (gondolom a közvélemény nyomására) óvatosan állnak a bevándorlás kérdéséhez, és inkább fenntartanák a szigort. Az üzleti és nagyvállalati lobbierejét azonban nem szabad alábecsülni. Az óriás bányatársaságok például különösen erősek. Tavaly a kormányfő ki akart vetni rájuk egy extra adót, mondván, hogy az államnak több járna a bevételükből, mégiscsak az ország javait bányásszák és adják el busás haszonnal. A bányatársaságoknak ez persze nem tetszett, hónapokig ment a harc a színfalak előtt és mögött, aminek aztán az lett a vége, hogy a miniszterelnök lemondani kényszerült, a kormány pedig kiegyezett a cégekkel, hogy egyelőre ejtik az adó tervét, átgondolják még egyszer a dolgot. Szóval – gondolom, ez a meccs sem lefutott, ha egyszer az üzleti érdekek azt kívánják, akkor meg fogják mozgatni a bevándorlási szabályokat is, de azért ez súlyosabb téma, mint néhány százaléknyi extra adó. Gondolom egyeseknek eszébe jut Nyugat-Európa példája, ahova milliókat engedtek be, és most, hogy a gyors növekedésnek vége, megnézhetik magukat. Mostanában itt-ott már ki is merik mondani, hogy a multikulti modell csődöt mondott (lásd Franciaország, vagy legutóbb Anglia), de szerintem ez már késő bánat, és személy szerint elég sötéten látom a jövőjüket. Én – annak ellenére, hogy „vendégmunkás” vagyok itt – a szigorú bevándorláspolitika híve vagyok. Szerintem jogukban áll eldönteni, kit engednek be az országba és megpróbálhatják kint tartani a többieket (mondjuk anno az őslakosok is megpróbálták, de nekik nem sikerült...). Szóval ha valaki be akar vándorolni, az a minimum, hogy maradéktalan elfogadja a fogadó ország alapelveit, kultúráját és törvényeit, illetve próbáljon ezek szerint élni. Ha nem tetszik, akkor inkább ne jöjjön vagy menjen olyan helyre, ahol az a norma, amit ő elfogad. Angliáról jut eszembe: egyik angol kollégám mesélte, hogy ő azért költözött ide otthonról, egy közepes méretű angol városból, mert már a környéken sem éltek sehol angolok, egy ideje a maradék is elmenekült, mert nem érezték magukat biztonságban a saját környékükön. A szülei maradtak, de csak azért, mert túl öregek, hogy kivándoroljanak ide. Node, egy kicsit elkalandoztam, vissza a saját életünkhöz...

Hajni ma bement a suliba, de egyelőre óra nem volt, csak szintfelmérés. A haladó csoportba került, aminek örülünk, és reménykedünk, hogy tényleg haladó lesz. A múlt heti fizetését maradéktalanul megkapta, így marad a munkahelyén, de az előző hétről még mindig tartoznak neki néhány nappal. Nekem úgy tűnik, hogy ez a pakisztáni étterem pont úgy működik, mint egy alulfinanszírozott, fuldokló magyar kisvállalkozás: csak azt fizetik ki, ami nagyon muszáj ahhoz, hogy a teljes csődöt elkerüljék. Nem csak a munkavállalóknak tartoznak, de a közműcégeknek és a beszállítóknak is, de igyekeznek víz felett maradni valahogy. Reméljük, hogy hamarosan beindul a forgalom, mert így nem lehet sokáig húzni.

Én kaptam egy új projektet a héten, de erről majd máskor, most abba kell hagynom...