Hajók

Ott hagytam abba hétfőn, hogy múlt héten új projektre vezényeltek. Ezentúl eltekintek a cégnevektől, az új ügyfélről annyit, hogy multi ez is: a tavalyi árbevétel kicsivel 50 milliárd dollár (10 ezer milliárd Ft) felett, az alkalmazottak száma jóval százezer fő felett van világszerte. Nem egy tipikus garázscég, na. Nevezzük ezentúl Mamut 2-nek, megkülönböztetésként a másik hasonló óriáscégtől, ahova most is visszajárok heti egy vagy két napra. Azt hiszem, már morgolódtam azon itt is, hogy nem nagyon vagyok feldobva, mikor nem mondják el előre, mi is lesz a feladat egy-egy új helyen, és csak a helyszínen derül ki. Itt egy kicsit még tovább fokozták a dolgot, csak hogy nagyobb legyen az élvezet (vagy a stressz...): ezúttal a helyszínen sem mondta el senki, mit is kellene nekem ott pontosan csinálni. Mamut 2-nél két kolléga is dolgozott korábban, de a projekt szüneteiben mindkettejüket átirányították más ügyfelekhez. Most, hogy folytatni lehetne / kellene ezt a félbehagyott ügyet, egyikük sem ér rá, odaküldtek hát engem, majdcsak megoldom. Előttem próbálkozott másfél napig Ian, a dél-afrikai kolléga, de neki is kevés az ideje, ezért jöttem én. A másik munka épp kifutóban, ráérek majd itt is dolgozni. A gond csak az, hogy Ian-nak sem adták át rendesen a munkát, én pedig már csak vele találkoztam a helyszínen múlt szerdán, ahol őszintén megmondta, hogy igazából fogalma sincs az egészről, nem tudja, miért bízták rá az átadás-átvételt. Erre átráncigáltuk az ügyfélmenedzsert, aki nem messze dolgozik, de ő is csak általánosságokat tudott mondani, aztán jól otthagytak, mondván, hogy semmi pánik, jó fejek itt az emberek. Ja, tényleg azok, de úgy veszem észre, hogy elegük van abból, hogy váltogatjuk itt a tanácsadókat. Ők nem akarják harmadszor is elmondani, mi a helyzet, joggal várják el, hogy ezt magunk között megoldjuk. A múlt hét második fele így azzal telt, hogy a pénzügyön ücsörögve a gépem előtt magamban igyekeztem kideríteni, mihez kezdjek. A rövid útmutatásból sikerült két konkrét feladatot azonosítani, és úgy döntöttem, ezt megcsinálom, aztán, ha már van mit felmutatni, akkor kérdezek. Mindeközben gyakorlatilag senki nem szólt hozzám egy szót sem naphosszat. Természetes anyanyelvi környezetemben sem vagyok az a túlzottan simulékony-barátkozós típus, itt pedig a nyelvi korlátok miatt végképp meg vagyok fosztva attól a lehetőségtől, hogy varázslatos személyiségemmel kápráztassam el őket, ezért úgy döntöttem, más stratégiát választok: dolgozok, mint egy gép, hátha majd később feltűnik nekik az élő szövet is a belső fémvázon. Ha nem, az sem visel meg különösebben, egy, maximum két hónap, és itt is végzek.
Erről jut eszembe: azt hiszem, nem fogunk sok ismerőst szerezni Ausztráliában. Többnyire egyedül dolgozom, a cég irodájába már jó ideje nem járok be (nincs miért), az ügyfelek folyamatosan változnak. Hajni ugyan most már jár iskolába, de nem valószínű, hogy szoros barátságokat köt az általában csapatban érkező koreaiakkal vagy japánokkal. Így a szociális életünk nem csak hogy konvergál a nullához, hanem egészen pontosan egyenlő azzal. Nem csinálunk mást, mint dolgozunk hét közben (és nem vagyunk nagyon oda a munkánkért), és várjuk a hétvégét, amikor is átvedlünk turistába. Csütörtökön például jöttem hazafelé a vonattal munkából, és egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy milyen nap lehet. Azt sejtettem, hogy nem péntek, mert akkor örülnék, hogy itt a hétvége, de keddtől-csütörtökig bármi szóba jöhetett volna. És ez nem túl jó.

Hajni letudta az első hetet az iskolában. Félelmei ellenére egyelőre nincs nagyon kimerülve, az órák nem túl megterhelőek, inkább az unalom ellen kell majd küzdenie. Ahogy várható volt, a diákok többsége ázsiai. Van néhány dél-amerikai is, de inkább csak elvétve, úgy látszik, a brazilok inkább Brisbane-be mennek. Hétfőtől csütörtökig normál nyelvórák vannak, pénteken pedig választani lehet beszélgetés, zenés vagy filmes órák közül. Hajni e héten a zenésre ment, ami jó választásnak bizonyult (legalábbis számára...), a tanár egy gitárral érkezett, kiosztott néhány dalszöveget és együtt énekeltek. Ráadásul az összes szám befért volna a Best of Hajnalka retro slágerek válogatáskazetta B oldalára. A lendület pedig kitartott, ezért hazaérve én is hallgathattam részleteket Hajni előadásában többek között az ABBA Dancing Queen c. örökzöldjéből... Persze voltak számok ebből az évezredből is, nem hiányozhatott pl. Jason Mraz szerzeménye, az I'm yours sem. Ez otthon is ismert, de itt minden utcazenész és kocsmában haknizó énekes repertoárjának elmaradhatatlan összetevője, az ausztrálok imádják, valószínűleg nagyon elkapta az itteni életérzést.

Ezen a hétvégén őszies időnk volt, felhők, 22 fok, így strand helyett vasárnap kulturálódtunk, múzeumokba mentünk. Illetve tematikus hajó-napot rendeztünk, az egész nap a hajókról szólt, bementünk a központi kikötőbe, onnan elhajóztunk a Garden Island-re (amely nevével ellentétben nem sziget, csak félsziget), ott megnéztük a haditengerészet múzeumát, majd ismét hajóra szálltunk és elmentünk a Darling Harbourban található Tengerészeti Múzeumba. De hogy ne szaladjak ennyire előre, reggel a Cirqular Quay-nél láttuk, hogy egy elég nagy hajó parkolt be az öbölbe. Nehéz is lett volna nem észrevenni ezt a monstrumot, bár a képeken nem jön át, objektíven nézve is hatalmas, de így, hogy beparkolt egyenesen a városközpontba, ahol volt mihez viszonyítani, nekem szinte szürreálisnak tűnt. Igaz, nekem a Szántód és Tihany között közlekedő komp a nagy hajó (végülis egy csomó autó ráfér), ezért egy ilyen tengerjáró már túl van a hajó kategórián.

Ennél persze vannak nagyobbak is (a Queen Mary 2, a világ legnagyobb utasszállítója 22-én köt ki ugyanitt, lehet, hogy elmegyünk csak hogy lássuk...), de ez a példány is minden paraméterében felülmúlja a néhai Titanicot. Hogy semmitmondó számokkal dobálózzak, a Titanic 53 ezer tonnás volt, ez itt 86 ezer tonna. 290 méter hosszú, 11 emeletes, 2400 utas és majdnem ezer fős személyzet utazik rajta. Hat darab, összesen kb. 70 ezer lóerős dízelmotor hajtja. Olaszországban építették 400 millió dollárért (80 milliárd Ft), egy brit cég üzemelteti, de természetesen bermudai zászló alatt hajózik. Ki akarna 80 milliárd után regisztrációs adót fizetni...
(A másik oldalról fotózva, hogy lehessen viszonyítani a toronyházakhoz...)

A Garden Island-en lévő haditengerészeti múzeum annyira kihalt volt, hogy még az 5 dolláros belépőjegyet is a kávézóban lehetett megvenni. Látogatók sem nagyon voltak, viszont minden csillog-villog.

Ez a jó múzeum, lehet nézelődni zavartalanul. Nem nagy szám de van pl. mindenféle fegyver a 18. századi tiszti kardoktól a föld-levegő rakétákig, vagy az épület tetejére kivezetett tengeralattjáró periszkópig, amivel körbe lehet nézni az öbölben.

A félsziget közepén van egy kilátópont, ahonnan valószínűleg rá lehet látni a másik oldalon működő haditengerészeti bázisra is (működő hadihajókkal), de oda most nem másztunk fel, majd legközelebb, el akartuk érni a következő kompot.

Darling Harbourban lévő tengerészeti múzeumba a belépés ingyenes, sokkal nagyobb, mint a Garden Island-i, több a látogató is, a téma is vegyesebb, az őslakosok fakéreg kenujától a bálnavadász cuccokon át a tengeralattjáró-elhárító helikopterig minden van, ami a hajózással és a tengerrel kapcsolatos.

Ki van állítva pl. a világ leggyorsabb hajója, a „Spirit of Autralia”, amellyel máig tartják a vízi sebességrekordot (511 km/óra...).

Szintén érdekes a gyermek-bevándorlókról szóló időszakos kiállítás. Az 1860-as évektől egy évszázadon keresztül a brit kormány több mint százezer gyereket küldött otthonról a gyarmatokra, többek között Ausztráliába azért, hogy biztosítsa gyarmatai európai népességét és kultúráját. Ezeket a gyerekeket szegény családokból, illetve egyházi és állami intézetekből szedték össze és tették hajóra, a megérkezés után pedig távoli vidékekre küldték őket dolgozni, gyakran kegyetlen körülmények közé. Néhányan még élnek közülük, a kiállítás az ő történeteiket meséli el. Az Ausztrál kormány 2009-ben hivatalosan is bocsánatot kért a programban való részvételért.