Megfeleltem

Hétfőn délelőtt kivételesen nem az ügyfélnél kezdtem, a főnökség behívatott az irodába „teljesítményértékelésre”. Mikor beértem, a tárgyalóban várt a teljes vezérkar: a két tulajdonos-ügyvezető és a helyi iroda új vezetője a nagy asztal egyik oldalán, én a másikon. Úgy éreztem magam, mint valami bizottság előtt. A bevezetőből kiderült, hogy itt is van egy ideje éves értékelés és célmeghatározás januárban, ezért gyűltünk most össze. Az én esetemben ez nem volt túl hosszú, hiszen két és fél hónapja vagyok csak itt, és abból is az első felét bemelegítéssel töltöttem. Nagyjából abból állt az egész, hogy ferencjóskásan elmondták néhányszor, hogy minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel nagyon meg vannak elégedve. Mind a velem dolgozó kollégáktól, mind az ügyfelektől pozitív a visszajelzés rólam, ezért, bár a próbaidőm hivatalosan még nem járt le, nem látják értelmét, hogy tovább húzzuk, mostantól határozatlan idejű a szerződésem. Győzelem, most már mehetek haza :-) Igyekeztek kiszedni belőlem, hogy mit gondolok, meddig maradok Ausztráliában, mire teljesen őszinte kitérő választ adtam, miszerint egyrészt nem tudom, másrészt nem kizárólag tőlem függ, itt a barátnőm is, akinek nehéz lesz a saját területén állást találnia. Felajánlották, hogy megmozgatnak néhány szálat az érdekében, ha szeretnénk, amit persze elfogadtam, azzal a kitétellel, hogy még várjunk egy kicsit ezzel, amíg belelendül az angolba. A lényeg, hogy egyelőre szeretnének itt tartani, ami jó, meglátjuk, milyen lesz a következő projekt.
Az ügyfélnél rendben mennek előre a dolgok, bár néha zötyögősen. A kiszervezett informatikai támogatás kissé körülményes, a saját laptopon futó alkalmazások telepítése és menedzsmentjét Brazíliából, a szerverek felügyeletét Szingapúrból végzik, ami miatt körbe kell kommunikálni a világot, ha akarunk valamit. Meggyőződésünk, hogy a mi általunk fejlesztett modell támogatását nem kellene Indiába tenni, az ennél sokkal rugalmasabb kezelést igényelne.

Időközben Hajni is belelendült a munkába, és nem igazolódtak be az azzal kapcsolatos félelmei, hogy mi lesz, ha nem érti meg, mit akar a vendég. Nem mindig ért meg tökéletesen mindent, de azért a kávék és az ételek nevét ki tudja venni a mondatokból (persze egyre inkább a többit is), és ez eddig elégnek bizonyult. Kivéve, mikor a minap bement egy fickó, és elkezdte mondani folyamatosan a magáét a pult előtt, és hiába figyelt nagyon Hajni, egyetlen kávé- vagy ételféleséget sem sikerült felismernie az elhadartakból. Próbálkozott visszakérdezni, hogy elnézést, de nem érti, de semmi hatás, a másik csak mondta. Már épp kezdett kétségbe esni, mire a pasi egy kis szünet közben a fülébe dugott headset-re mutatott és odatátogta, hogy „I'm on the phone.” (Telefonálok)...
Az ilyen kisebb közjátékoktól eltekintve flottul megy minden, az egyetlen „apró” probléma, hogy egyelőre nem fizették ki neki az első hetet. Most bement vasárnap estére egy rendezvényre is segíteni, és elvileg megkapja az első heti fizetését. Ha nem, akkor holnap már nem megy dolgozni.

Szombat este a szokásos bár helyett inkább bementünk a Domain-re (szép nagy park a belváros közelében), ahol egy szimfonikus zenekar nagyszabású (és ingyenes) koncertet adott a Sydney Nyári Fesztivál részeként. A műveket nem ismertük, de meg kell hagyni, egy ekkora zenekar szabadtéren is jól szól, hangulatos nyári estét varázsoltak.

 Ma viszont maradtunk a szokásosnál és kimentünk Manly-be strandolni. Sajna megint volt valami rendezvény, valami vizimentő-verseny, ezért megint sokan voltak, azt hiszem, keresünk egy kevésbé népszerű partot a közeljövőben.

De ha már ott voltunk, maradtunk és kipróbáltuk legújabb szerzeményünket, a strandsátrat, ami fényesen bevált, ezúttal nem égtünk szénné.

Hajni viszont sikeresen elhagyta a Brisbane-ben vásárolt papucsát, pedig az ilyesmi inkább rám jellemző. Így hazafelé mehettünk papucsot venni neki, én mezítláb, ő az enyémben, nehogy ferdén nézzenek rá, hogy koszos lábbal próbál. Szerencsére a főutca tele van szörfös boltokkal, így viszonylag gyorsan sikerült beszerezni egy jól kinézős újat.

Nem tudom, hány olyan kitartó olvasó maradt, aki így, a harmadik hónap végén is olvasgatja a blogot, de nekik talán feltűnt, hogy ritkábban írok mostanában. Ez azért van, mert itteni napjaink is egyre inkább normál hétköznapokká válnak, ezekről pedig nem nagyon lehet érdekesen írni (azt hiszem, ez a bejegyzés jó példa erre). Ezért gondolkozom azon, hogy lassan befejezem a rendszeres frissítést, a mások számára lényeges és érdekes résznek, a kezdeteknek nagyjából vége. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem blogolok, ha történik valami, vagy épp olyan kedvem van, akkor írni fogok, havonta néhány alkalommal biztosan. Addig is köszönöm a figyelmet, a sok biztatást, és hogy némelyikőtök már a harmadik évadot gyűrte végig velem, a hullámzó kedv és minőség ellenére!