IV. fejezet, 1. rész

Lejöttem megint. Negyedszerre. Kezd unalmas lenni, nemigaz? El is határoztam, hogy ezúttal nem blogolok, mert ebben a szezonban valószínűleg semmi kiugróan érdekes és új nem fog történni velünk. Ugyanaz az ország, ugyanaz a város, ugyanaz a munka. Minek is untatnálak Benneteket (és magamat) az irományaimmal? Aztán tudatosult, hogy továbbra is egyszerűbb  és kevésbé unalmas (számomra) egyszer leírni ide, hogy vagyok és mi van velem, mint e-mailben válaszolni a maroknyi ez iránt érdeklődőnek.Különben is, épp egyedül vagyok, unatkozom, és a Federer – Murray meccs közben ráérek megírni egy bejegyzést is. A jövőben, ha történik valami, ideírom. Ha nem írok, az azt jelenti, hogy csendben  és eseménytelenül csordogálnak a hétköznapok és köszjólvagyok.

Először is az egyik kedvenc, felém irányuló kérdés reagálnék: „Miért mész vissza megint??”. Novemberben még a „Minek jöttél haza???” volt a sláger, de erről majd a következő bejegyzésben írok. Főleg a pénz miatt jöttem vissza. Otthon képtelen voltam annyit keresni, hogy belátható időn belül előrelépjek, az itt megkereshető pénzből ez talán sikerülni fog. Ezen kívül persze hiányzott Ausztrália. Mint sokszor leírtam, itt sincs kolbászból a kerítés, de mégis... itt nagyjából minden jobb. Nincs gusztustalan tél, nem kell azzal foglalkozni, mit csináltak (vagy nem csináltak) már megint bölcs vezéreink, a levegő a városban is tiszta, az emberek lazák, kedvesek és többnyire vidámak. Van tengerpart, nyugalom,  jó fizetés. Ha jobban beszélnék angolul, még valamiféle karriert befuthatnék , nem úgy, mint otthon (pedig magyarul egészen jól beszélek), mert itt egészségesen bővül a piac. Ennyi talán elég is. Lehetne folytatni, de a lényeg, hogy – az aktuális tervek szerint – még egyszer utoljára összeszedtem 23+10 kg ruhát és lecuccoltam Délre.

A legutóbbi ilyen vállalkozással ellentétben ez most nem volt akkora ugrás a sötétbe. Hogy felelevenítsem az akkori kezdeteket, némileg szégyentelenül magamat idézem a harmadik fejezetből, 2010 novemberéből:

„Holnap felpattanok a repülőre és egy darab bőrönd társaságában, egyedül leköltözöm pusztulóban lévő sárgolyónk másik oldalára. Az első két napra foglaltam szállást a Central Railway Hotel (Központi Pályaudvar Hotel) nevű műintézményben, aztán tíz napra a Big Hostelben – jóindulatúan fogalmazva mondhatni, egyik sem tűnik luxushotelnek -, aztán majd meglátom, hogyan tovább. Hétfőn kezdek dolgozni, remélem, addig találok a hostelben egy vasalót, amivel kivasalhatom a bőröndbe napokra begyömöszölt ingeket. Van egy jól hangzó állásajánlatom, de nem igazán tudom, mit is várnak tőlem pontosan. Az egyik igazgató Bevándorlási Hivatalnak írt levelében azt írta, hogy nagyon kellene már ez a vízum, mert rettenetesen el vannak úszva munkával, és én, mit tapasztalt munkaerő, mehetek már az első nap az ügyfelekhez, és így majd leveszek némi terhet a vállukról (…majd rájön…). Mindezt úgy, hogy még egy Mekiben sem dolgoztam soha külföldön, és soha nem használtam gyatra angoltudásomat munkára (és úgy egyáltalán, semmire). Lehet, hogy 1-2 nap kvázi-Activity után (értsd: mutogatással és rajzocskákkal próbálom megértetni magam) be is fejezem üstökösszerű karrieremet kenguruföldön, és jöhetek haza állást keresni. Akkor most tegye fel a kezét, aki még mindig irigykedik! :-)”

...és tényleg nem volt felhőtlen az első időszak (ezt inkább csak belinkelem):
http://csaszarv.blogspot.com.au/2010/10/szombatom-nem-sikerul-valami-fenyesre.html

Bár az ilyesmiket az idő jó sztorikká nemesíti, ezúttal igyekeztem átgondoltabban megszervezni az egészet, és eddig sikerült is simán venni az akadályokat.

Az elejétől kezdve: valami érthetetlen oknál fogva a cég, amelynek Brisbane-ben dolgoztam, felajánlotta ugyanazt az állást, amit 6 hónap után itthagytam. Sőt, az időközben meghozott, a külföldi munkavállalóktól kedvezményeket megvonó adószabályokat ellensúlyozandó rá is dobtak 25%-ot a bruttó fizetésemre. Mit mondjak, nem haragtartóak... A sydney-i céghez talán még kedvezőbb feltételekkel is visszamehettem volna, de – mint sokszor mondtam – nekem Brisbane a nagy kedvenc, ezért ismét ezt választottam, annak ellenére, hogy egyébként a sydney-i cég szimpatikusabb.
Az út szerencsére sima és nagyjából eseménytelen volt. A Malév csődje miatt a szokásos Frankfurt – Szingapúr – Brisbane útvonal megszűnt (Frankfurtig a Malév repült, onnan a Quantas), és a január eleji csúcsszezon miatt az alternatív útvonalak többsége nagyon drága volt, ezért Párizsig Air France-szal, onnan Szöülon keresztül a koreai légitársasággal jöttem (Korean Air). Nem volt velük probléma, de kényelmetlen volt, hogy nem tudtak végig becsekkolni, így minden reptéren új beszállókártyát kellett szereznem, és az ülőhelyet sem tudtam előre lefoglalni. A kaja jó (egy exkollegina tanácsára egyszer sem választottam a koreai fogást), és a stewardessek utánozhatatlanul kecses mozdulattal mutatják, merre kell menni, vagy mit hol találsz. Szerintem a japán és koreai lányoknak külön tanítják az iskolában ezt a mozdulatot. Egyenes tenyér, összeszorított ujjak, kis meghajlással lekísérve. Az más kérdés, hogy az ő koreai angoljuk egyáltalán nem kompatibilis az én magyar angolommal. Egyszer megpróbáltam megkérdezni, hogy a koreai fogásban disznóhús van-e, majd némi kölcsönös mosolyogva értetlenkedés és meghajlás után inkább kértem a csirkés ételt. Viszont a fém evőeszközök vannak (a kés is), ami 911 óta elég szokatlan a turista osztályon.  Aludni szokás szerint nem nagyon tudtam, bár lehet, hogy a Szöulig tartó 11 órás etapon néha beájultam néhány percre, de utólag nem  voltam teljesen biztos ebben. Addig nem ült mellettem senki, ami kényelmes volt, onnan mellém ült belülre egy 18 év körüli, 45 kilós koreai srác, aki a 10 óra alatt egyszer állt fel (a második órában), szóval lehetett volna rosszabb is. Ezen a szakaszon is majdnem elaludtam egyszer, de valahol Pápua-Új Guinea felett egészen durva turbulenciába került a gép és néhányszor mintha másodpercekig zuhantunk volna, úgyhogy a 10 év alatti korosztály hangos bömbölésbe kezdett (a többiek nyugtalan mormogásba), ami véget vetett az alvás iránti ambícióimnak. Elég nyugtalanító  tízezer méteren hullámvasutazni, de ilyen magasságból eltart egy ideig leesni, így (szerintem) nem kell túlparázni ezt. El is határoztam, hogy csak akkor kezdem el nézni életem filmjét csukott szempilláim mögött, hogy ha legalább 30 másodperce egyfolytában esünk, addig inkább megpróbálok másra koncentrálni (bár most, hogy jobban belegondolok, ez nem volt szerencsés elhatározás, mert életem filmjén gyorsan bealudtam volna). Végül, ahogy az a statisztikák alapján várható volt, simán megérkeztem Brisbane-be.

Optimistán álltam a dolgokhoz, úgyhogy mindössze egy éjszakára foglaltam szállást, és ezúttal egy jó helyre. Itt mindjárt meg kell jegyezni, hogy brisbane-i magyar barátaim felajánlották, hogy meghúzhatom magam náluk, ameddig nem találok szállást, úgyhogy nem sokat kockáztattam (ez úton is nagyon kösz a lehetőséget!) A múltkoriakból tanulva már hetek óta albérlethirdetéseket bújtam, és le is szerveztem két találkozót az érkezés napjára. Az volt  terv, hogy ha később költözhetek, akkor még néhány nap szálloda, ha egyik sem jön be, és nem találok gyorsan mást, akkor még néhány nap a barátoknál. Az első apartman, amit megnéztem, teljesen új volt, és felkészülten jelentkeztem rá (előző bérleti referenciák, útlevél, jogsi, munkaszerződés fénymásolva), és az ingatlanügynök is azt mondta, hogy ő engem fog javasolni, mint bérlőt a tulajnak, de a nappali kissé szűkös volt, és a terasz csak egy szinten volt feljebb az alatta lévő közösségi térnél (medence + barbeque), úgyhogy gondoltam inkább visszaszólok, és megnézem a másik helyet is. A másik épület tulajdonképpen egy hotel, ebben volt 4, hosszú távra kiadó apartman. Engem kettő érdekelt, egy a 38. emeleten (azért, mert a 38. emeleten van), és egy a tizediken. A magasabban lévő kicsit drágább, mégis azt akartam kivenni, mert az „valami más”, olyasmi, amit otthon nehéz lenne megkapni. Nagyon jól nézett ki, a kilátás különösen:

Egy nagy probléma azonban volt vele: valamelyik környező toronyház tetejéről folyamatos, hangos zúgás hallatszik be. Mintha valami nagy elszívó ventillátor menne. Egy idő után valószínűleg nagyon zavart volna, így nehéz szívvel lemondtam erről a lakásról, és az alsót választottam.

Ennyi pénzért valószínűleg kicsit kintebb kaphatnék szebbet és csendesebbet, de egyelőre nagyon kényelmes a város közepén lakni. Ahogy említettem, ez tulajdonképpen egy hotel, így az apartman mindennel fel van szerelve. Nem kell étkészletet, porszívót vagy más egyebet beszerezni, és ez most jól jön. Ha valami tönkremegy, csak le kell menni a recepcióra, és küldenek valakit, aki megcsinálja. Ha itt leszünk még 6 hónap múlva, és több időnk lesz nézelődni, majd kinézünk valami otthonosabbat, addig is jó lesz ez. Néhány képpel tovább nyújtva az amúgy is hosszú bejegyzést:

Az amerikai konyhás nappali:

...a háló (itt is padlótól mennyezetig üvegfal):

...fürdő:

...egy kicsi, ablaktalan helyiség, ami most iroda, később, ha jönnek vendégek az Óhazából, akkor beszerzek egy szivacsot, és beteszem őket ide:

...és természetesen a házban van egy kis konditerem, kint medence és barbeque:

Ma reggel be is költözhettem (+1 érv emellett).

Tegnap reggel 7-kor jöttem ki a reptérről, 36 óra nem alvás után. Délre volt hol laknom a következő 6 hónapban, elintéztem a mobiltelefon előfizetést és a mobil netet, nyitottam egy nyugdíj-előtakarékossági számlát (kötelező), rendbetetettem a bankszámla adataimat és igényeltem új bankkártyát, valamint megrendeltem a széles sávú Internet kapcsolatot egy szolgáltatónál az albérletbe. Fő a hatékonyság. Ma beszereztem a szükséges fogyóeszközöket a lakásba, így tulajdonképpen minden el van intézve, holnaptól pihi a szerdai munkakezdésig. Eddig sima.