A „költözés” szerdán reggel kisebb zökkenőkkel indult, de végül nagyjából a tervezett idő- és költségkereten belül sikerült maradni, és most már Brisbane-ből blogolok. A zökkenőket az autókölcsönző cég (Hertz) okozta, ahol annak ellenére, hogy 2 héttel előre lefoglaltam az autót, szerdán reggel, mikor reggel 8-ra elmentem felvenni azt, a foglalt közepes méretű szedán (Toyota Corolla Sedan vagy Mitsubishi Lancer) helyett egy öt ajtós (csapott hátú) Toyota Corolla kulcsát nyomták a kezembe (ez a típus Európában Auris néven fut). Kinyitottuk a csomagtartót, és rá kellett jönnünk, hogy ez bizony nem lesz elég a cuccainknak, ezért mentem is vissza a garázsból reklamálni, hogy nem ebben egyeztünk meg. Az amúgy nagyon kedves ügyfélszolgálatos lány közölte, hogy pillanatnyilag csak ez elérhető, ha gondolom, menjek be a belvárosi központjukba, hátha ott tudnak adni nagyobbat. Erre nem volt idő, így maradt ez az autó. Mindezek mellett később észrevettem, hogy a majdan kifizetendő számlára rákerült a 100 dolláros „one way fee” is, amit azért kell fizetni, mert egy másik városban adom le az autót, mint ahol felvettem. Csakhogy én épp azért béreltem ennél a cégnél és három napra a szükséges kettő helyett, mert azt ajánlották, hogy ez esetben elengedik ezt a tételt. Úgy döntöttem, hogy ezt semmiképpen nem fizetem ki, és nem is nagyon kellett reklamálni a végén, miután Brisbane-ben elmondtam, hogy mi történt, és nem vagyok megelégedve a szolgáltatásukkal, simán kihúzták ezt a díjat. Tehát szerdán reggel belegyömöszöltünk mindent az autóba, ami befért. A vasalódeszkát és a ruhaszárítót kellett otthagynunk, ami nem nagy veszteség, de azért bosszantó. A tényleges első elindulás az autóval „érdekes” volt... Mint említettem, soha nem vezettem jobbkormányos autót, és automatát sem. Először a garázsból kijárva - mivel kuplungolni nem kell - a bal lábamat a fék fölött tartottam készenlétben, biztos ami biztos. Mint kiderült, ennek az autónak annyira agyonszervózott a féke, hogy ha rálehelsz, akkor is satuzik. Így a jobb láb gáz bal láb fék kombinációjával sikerült igazi, amerikai filmek béna sofőrjeihez illő első tizenöt métert produkálni (meglódul, fej hátracsapódik – satufék – megáll, kormányt majdnem megfejel). Persze a fékre gyorsan sikerül ráérezni, a jobb oldalról való vezetés kicsit több megszokást igényelt. Miután éreztem, hogy ez azért nem lesz sétagalopp, inkább mentem néhány kört a környező, forgalom nélküli utcákban, nem túl meggyőző eredménnyel. Otthon egészen sokat vezettem, és most kijött, mennyire beidegződtek bizonyos reflexek, amelyekkel meg kellett küzdeni. Nem csak az olyan triviális dolgok, hogy merre milyen ívben kell kanyarodni, és hogy az egész autó a rossz oldaladon van, ami miatt nagyon kell figyelni, hogy a bal oldalt megfelelően távol tartsd a padkától vagy a parkoló autóktól, de például nem néztem a belső tükröt, mert ahhoz is a másik irányba kell nézni, vagy nem vettem észre közlekedési táblákat, mert szintén a másik oldalon vannak, mint ahol figyelném. Ja, és természetesen az index és az ablaktörlő bajuszkapcsolója is fordítva van, és néha, ha gyorsan kellett csinálni valamit, gondosan megtörölgettem az ablakot kanyarodás előtt akkor is, ha épp nem esett az eső :-) Néhány óra alatti bele lehet jönni, de így is olyan, mintha gyakorlott sofőrből hirtelen igazi béna mazsolává változtam volna vissza, aki először megy ki egyedül a forgalomba. Így szerda reggel 10 perc próbálkozás után nem is tűnt annyira fergetegesen jó ötletnek elindulni egy két napos útra. 11 óra körül végül sikerült útra kelni, és miután kijutottunk a városból, nem is tűnt annyira vészesnek a dolog. Mint írtam, autópálya nincs a két főváros között, de eleinte kétszer két sávos gyorsforgalmi út visz északnak, ezen jól lehet haladni. Általában 110-es sebességkorlátozás van, tekintet nélkül arra, hogy vannak kereszteződések és visszafordító sávok is. Itt végre értelmet nyer, miért jó ekkora motorokkal venni az autókat: szinte soha nem mennek velük gyorsan, viszont ha ráhajtasz egy országútra, ott bele kell taposni, hogy gyorsan felvedd a forgalom 100-110-es tempóját. Ez például a pihenőhely utáni „gyorsítósáv”, ahol megálltunk ebédelni:
Van vagy 15 méter. A Corolla, amit kaptunk, egy alapmotoros változat volt, ami ebben a kategóriában itt 1.8-as benzinmotort jelent, ennél kisebbel szerintem nem is lehet kapni. Az automata váltó a kezdeti idegenkedés ellenére kényelmes, bár otthon továbbra is inkább a kézit választanám, itt örültem, hogy az egyéb nehézségek mellett nem kellett még azzal is bajlódni, hogy bal kézzel próbáljak beletalálni a fordítva kiosztott fokozatokba. Néha ugyan van egy néhány tizedmásodperces késés, ami kicsit zavaró, például ha lepadlózod, akkor hezitál egy kicsit, hogy mi legyen, de aztán visszakapcsol kettőt, felbőg és egész jól megindul. Előfordul az is, hogy a váltás-határ környékén autózva elbizonytalanodik, hogy akkor most milyen fokozatot is válasszon, felkapcsol, aztán inkább mégis vissza, de ezt csak akkor és az veszi észre, aki direkt ezt figyeli (például én). A másik hibája (szerintem), hogy még egy jó hosszú hatos elfért volna benne, mert így 9,5 körül fogyaszt országúton, ami modern japán motor létére igencsak sok. A méretein kívül nagyjából ennyi a kritika (és az, hogy előről úgy néz ki, mint egy együgyű béka, hátulról pedig mint egy műanyag játékautó, szóval nagyon nem az esetem), de így, alig használtan (5000 kilométer volt benne) nem rossz, és most, hogy volt három napig autónk, és vissza kellett adni, már kifejezetten hiányzik :-)
Ott tartottam, hogy ausztrál utak. Egy idő után a gyorsforgalmi út átment sima kétszer egy sávos országútba, és kezdtem aggódni, hogy nagyon le fogunk lassulni, de nem. Annak ellenére, hogy szinte végig záróvonal van, csak az 5-10 kilométerenként beszúrt „előző-sávokban” lehet előzni, ezeken az utakon is 100-110-es a korlátozás szinte függetlenül a kereszteződésektől, kanyaroktól és domborzati viszonyoktól. Tartottam tőle, hogy itt is beragadunk mindenféle teherautók és szüttyögő vezetők mögé, mint általában otthon, de úgy tűnik, itt mindenki nagyjából annyival megy, amennyivel lehet. Beleértve a kamionokat is, amelyekre itt nyilvánvalóan nem ugyanazok a hosszúság-korlátozások vonatkoznak, mint otthon, és gyakoriak az igencsak méretes példányok, dupla rakománnyal.
Képeken nagyon jól mutatnak a kéményeikkel és a combvastagságú kengururáccsal...
…, de a saját visszapillantó tükörben elég nyugtalanító azt látni, hogy ott zúz mögötted egy ilyen:
Főleg szakadó esőben, csúszósnak tűnő úton, 100 fölött. Ilyenkor átvillan az agyamon, hogy a féktávjuk kb. akkora lehet, mint a USS Enterprise repülőgéphordozó anyahajónak, amelynek Krétánál el kell kezdeni fékezni, hogy be tudjon fordulni jobbra a Szuezi csatornába. Ha tehát egy koalacsalád épp előttem akar átbattyogni az úton és ráfékezek, akkor nedves foltként végezzük a krómozott rácson. Ennek hatására aztán kicsit elnehezedik az ember lába a gázpedálon, hátha sikerül kicsit távolodni. Szóval lehet haladni tempósan végig, nem tart fel senki. Egy ideig élveztem, hogy megint vezethetek, de estére, ömlő esőben, sötétedés után, a (rossz oldalon) szembe jövök fényszóróitól semmit nem látva aztán kezdett megint kevésbé viccesnek tűnni a dolog, és örültünk, hogy elértük Coffs Harbourt, ahol megszálltunk éjszakára. Egy kis faházat béreltünk ki, a célnak megfelelt (mellette a bérelt autó):
Coffs Harbour állítólag nagyon szép kis tengerparti város, azt terveztük, hogy másnap reggel körbenézünk, kávézunk, reggelizünk, de sajnos – ismét – szakadt az eső, így a sétából nem lett semmi, indultunk tovább. Csütörtökön megint szeszélyes volt az időjárás, fél óránként váltakozott a szakadó eső és a verőfényes napsütés. A Pacific Highway, amin jöttünk korántsem annyira jó minőségű, mint amilyennek a városok alapján az ausztrál országutakat elképzeltem, vannak részek, amelyek pont olyan egyenletlenek és toldozott-foltozottak, mint némelyik otthoni (kátyúk azért szerencsére nincsenek).
Brisbane-hez közeledve aztán elkezd szélesedni az út, és néhol kétszer 5 sávban hömpölyög a forgalom, 5 óra előtt itt is voltunk. Az autóhoz béreltem navigációt is, így nem tévedtünk el sehol. Igaz, néha a szerkentyű elvesztette a fonalat, ilyenkor kis gondolkozás után, miután megtalálta a jelet és magához tért, az első remek ötlete mindig az volt, hogy azonnal forduljak vissza. Akkor is, ha épp a gyorsforgalmin mentünk, már 100 km-t, és még 150-et kellett volna tovább ugyanazon. Az ilyen nyilvánvaló hülyeségeket nem követtük, ezen kívül viszont nagyon hasznos volt, így gond nélkül idetaláltunk.
A szállás, amit a cég bérelt két hétre, nagyon jól néz ki, bent van a Cityben egy toronyházban, holnap teszek fel ide képeket róla.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése