Kék Hegyek

Letudtuk az utolsó munkahetet Sydney-ben, ami szerencsére rövid volt, én már szerdán befejeztem a munkát, és Hajni is csak csütörtökig dolgozott, Nagypéntek itt munkaszüneti nap. Meglepetésemre csütörtök estére a cég vezetői búcsúsörözést szerveztek nekem, annak ellenére, hogy épp a legádázabb versenytárshoz készülök dezertálni. Rendes tőlük. Nagyjából mindenki el is jött, akit legalább névről ismerek, beleértve a teljes (3 fős) vezérkart is. Az elmúlt fél évben folytatott „ha hallgatok, bölcs maradok”, egyébként pedig „dolgozok mint a gép” taktika bevált, úgy látták, hogy jól csinálom, amit csinálok, és sajnálják, hogy ilyen gyorsan lelépek. Pedig – megmondva az őszintét – a fejlesztés és a technikai mélységek nem az én asztalom, és néha untam is az egészet, másrészt pedig úgy gondolom, hogy a projektek vezetését és az ügyfélmenedzsmentet jobban csinálnám. A lényeg, hogy az előbbi nem tűnt fel senkinek, az utóbbit pedig itt egy ideig biztosan nem fogom hajtani, hacsak nem ébredek arra egy reggel, hogy tökéletesen beszélem az angolt. Túláradó beszélőkémet jól mutatja, hogy – mint csütörtökön kiderült -, az egyik szenior tanácsadó Terminátornak becézett a hátam mögött. Nem mintha bármiben hasonlítanék Arnie-ra, a név abból jött, hogy bárhova elküldtek bármit megcsinálni, különösebb kérdezősködés nélkül mentem, és általában annyit küldtem vissza e-mailben beszámoló helyett, hogy „It's done. V.” („Elvégezve. V.”). Ezen a harmadik sör után jókat derültünk, és próbáltam elmagyarázni, hogy többnyire nem vagyok ennyire mufurc, sőt, meglehet, hogy otthon egyesek odáig mennek, hogy jó fejnek tartanak, akinek még némi humorérzéke is van, de ezt angolul nemigazán tudom átvinni, ezért nem is nagyon keresem rá a lehetőséget, maradok az szükséges minimum kommunikációnál. Erről beszéltünk nemrég egy kollégával, aki olasz bevándorló családból származik, de már itt született. A szülei maradtak az olasz közösségben, mikor bejöttek, csoportosan mentek dolgozni egy gyárba, egyikük, a műszakvezető beszélt angolul, ő fordított a főnökségnek, a többiek csak egymással kommunikáltak. Ő és a bátyja persze már itt jártak iskolába, majd később egyetemre, és az angol lett az anyanyelvük. Olaszul alapszinten beszél, míg a szülei a 40 év alatt megtanultak valamennyire angolul, de nem eléggé ahhoz, hogy igazán „mélyen” és szabadon tudjanak tetszőleges témáról beszélgetni, ez a fajta kommunikáció már nehezükre esne. Így szinte nem is ismeri a szüleit, mert gyakorlatilag nem beszélnek közös nyelvet. Tanulságos sztori. Az este is jól sikerült, lehet, hogy a jövőben mégiscsak kellene egy kicsit szocializálódni kollégákkal is.

Húsvét vasárnap pótoltuk egy régi elmaradásunkat, és végre el mentünk megnézni a Kék Hegyeket (Blue Mountains). Régóta terveztünk már oda egy kirándulást, hiszen ez az Operaházhoz és Manly-hez hasonlóan afféle „kötelező” látnivaló az ide látogató turisták számára, illetve ( a Hunter Valley mellett) az itt élők egyik kedvenc kirándulóhelye. Az eredeti ötlet hónapokkal ezelőtt az volt, hogy egy szervezett buszos túrára fizetünk be, de azok most a Húsvét miatt vasárnap nem indultak, és különben is, a programok többsége tartalmazott vadaspark-látogatós koalaölelgetős, kenguruetetős részt is, ami minket most nem érdekelt, inkább a saját szervezést választottuk és vonattal mentünk el a hegyekbe induló turistautak kiindulópontjánál fekvő Katoomba városkába. Innen több busztársaság indít járatokat, amelyek körbe-körbe mennek a legfontosabb látnivalók között.

A Blue Mountains tulajdonképpen a Sydney-t nyugatról határoló hegység. Sydney elővárosai nagyjából eddig terjednek, a hegység sűrű erdőkkel borított, mély kanyonokkal szabdalt mivolta miatt sokáig szinte áthatolhatatlannak számított, a mögötte fekvő területek gyakorlatilag el voltak vágva a külvilágtól. (Zárójelben: A város agglomerációjának méreteire jellemző, hogy vonattal több, mint két óra alatt lehet csak eljutni Katoombáig.)
A Blue Mountains arról kapta a nevét, hogy ha magaslatokról nézzük a hegyeket, akkor a közöttük megülő pára kékes árnyalatúnak látszik. Volt, hogy ezt tényleg látni véltem, de lehet, hogy csak azért, mert előtte olvastam róla, lefényképezni mindenesetre nemigazán sikerült.

Az időjárással nagy mákunk volt, szombaton és hétfőn szinte egyfolytában esett és szürkeség volt, de vasárnap az előrejelzésekkel ellentétben tökéletes kirándulóidőt dobott a gép (huszonegynéhány fok, napsütés), így lelkesen indultunk útnak. Arra számítottam, hogy az időpont-választás azért is szerencsés, mert mindenki más húsvétol, kimegy a tömegeket vonzó családi Húsvéti Show-ra az Olimpiai Parkba, vagy egyáltalán, talál magának valami más elfoglaltságot, és nem lesz nagy tumultus. Hát, helyiekből nem is volt, de arra gyorsan rá kellett jönnünk, hogy nagyjából egész Indiának ugyanez a remek ötlete támadt aznap, és Pakisztán lakosságának nagy része is a helyszínre érkezett (és akkor még nem említettük Kelet-Ázsiát). Így a vonatról leszállva rögtön ki is váltunk az emberfolyamból, hagytuk, hogy mások megrohanják a buszokat, mi inkább kerestünk egy kávézót, és megvártuk, míg a népsűrűség elviselhető szintre apad.

A körjáratok általában régi, londoni stílusú emeletes buszok, ezek egyikére szálltunk fel később:

Elrejtettem egy európait a képen:

Azt terveztünk, hogy a fő kanyon felett átlátszó aljú libegővel kelünk át (amit később másik szögből láttunk csak):

Mikor odaértünk a bejárathoz, akkora volt a sor, hogy lemondtunk erről, és inkább a kiépített turista úton gyalog leereszkedtünk a völgybe. Utólag úgy gondolom, ez a jó választás, mert ezen az úton alig találkoztunk néhány emberrel, annak ellenére, hogy gyönyörű a táj. Igazi esőerdős feeling, mindig csobog valami valahol, vízfolyások, vízesések, sziklapárkányokon lévő kilátópontok lépten-nyomon. Szövegelés helyett inkább beszúrok néhány képet, ezek szemléletesebbek...

A Blue Mountains leghíresebb látványossága a Három Nővér nevű sziklaformáció. A legenda szerint a környéken élő aboriginal Katoomba törzsben volt három gyönyörű nővér, akik kölcsönösen szerelembe estek a szomszéd (ellenséges) törzs három ifjú harcosával. A törzsi törvények persze tiltották az efféle kapcsolatokat, így a három fiútestvér úgy döntött, erőszakkal szerzi meg a lányokat, és a két törzs háborúzni kezdett. A harcok a lányok életét is veszélyeztették, ezért a törzs varázslója úgy próbálta megvédeni életüket, hogy – a tervek szerint átmenetileg, a háború végéig – kővé változtatta őket (briliáns ötlet, biztosan nem volt a környéken egy barlang, ahova elbújhattak volna). A varázslót azonban megölték az összecsapásokban, szerencsétlen nővérek pedig úgy maradtak, hatalmas, gyönyörű sziklákká változtatva. (Gyönyörűnek én nem mondanám őket, de kétségkívül nagydarab lányok, a legalacsonyabbikuk 906 méter magas.)

Az út nagy része meredek lépcsőkből áll, így nem csoda, hogy nem tolonganak a népek. Mi lefelé mentünk, az út végén, a kanyon alján található a világ legmeredekebb „vasútvonalának” alsó állomása. Vasútnak én nem nevezném, inkább afféle fogaskerekű, a meredeknek meredek, az biztos, majdnem derékszögben megy felfelé, így mikor beülsz, kicsit felhúzott térdekkel kuporogsz, viszont miután elindul, gyakorlatilag térdelsz.

Így egy perc alatt fent is van a tetőn. Lemaradni róla a nap végén, fáradtan viszonylag szívás, erre az állomáson nagy tábla is figyelmeztet, miszerint az utolsó szerelvény 5-kor indul, ha lekésted, akkor két lehetőséged van: vagy elindulsz visszafelé amerre lejöttél, ami egy óra meredek lépcsőkön való mászást jelent, vagy hívd rögtön a mentőket.

A túra után már csak a hegység másik kisvárosába, Leurába néztünk be, és fel is szálltunk egy visszafelé tartó vonatra, hogy megelőzzük a tömegeket.

Ma elkezdünk összepakolni a költözéshez, holnap reggel 8-ra megyek az autóért, és remélhetőleg 10 körül el tudunk indulni Brisbane felé.