Felmondtam

Az imént küldtem el felmondásomat a főnökeimnek. Az önéletrajzom alapján talán nehezen hihető, mégis általában nehéz szívvel mondok fel, nincs ez másként ma sem. Az időzítés is elég szerencsétlenre sikeredett, mert ma is találkoztam az egyik tulajdonos-igazgatóval, hogy beszéljünk a következő hetek-hónapok teendőiről, és bár majdnem biztos voltam abban, hogy ezen a héten felmondok, még nem kaptam meg a hivatalos ajánlatot a másik cégtől, így nem szólhattam erről, csak bólogattam mindenre komoly arccal. Aztán délután megjött az email az ajánlattal, amit este tudtam alaposan átolvasni. Holnap reggel 9-kor projektindító meeting az ügyfélnél, ahova jön (sok más mellett) ugyanez az igazgató és a Sydney iroda vezetője is, és ezen már nem akartam úgy részt venni és feladatokat vállalni, hogy utána 10 perccel felmondok, így sok választásom nem maradt, elküldtem most. Nem lesznek boldogok. Szerintem. (Update: válaszoltak is, reggel 8-kor találkozunk.) Elvileg 1 hónap a felmondási időm, és – csakúgy mint általában -, őket is igyekszem a lehető legnormálisabban itt hagyni. Ha akarják, legjobb tudásom szerint végigdolgozom ezt a hónapot. Ha nem, akkor akár holnap leszerelek, ez most az ő döntésük, nekem gyakorlatilag nem számít ez a néhány hét. Öröm az ürömben, hogy a másik projektem aktuális szakaszát épp ma zártam le és adtam át a munkát egy kollégámnak, mert holnaptól nekem az új projekten kellene dolgoznom. A mai ügyfélnél meglepődtek a távozásomon, ők velem szerettek volna dolgozni továbbra is, ezt meg is mondták az ügyfélmenedzsernek, aki azzal nyugtatta őket, hogy kb. 200 méterre fogok dolgozni az út másik oldalán, így bármikor át tudok ugrani, ha segítségre van szükségük. Napersze.

Node... Nyilván nem véletlenül mondtam fel ily hirtelen, megvolt rá a nyomós indokom. Azon néhány ember számára, akik a blog első két „évfolyamát” is figyelemmel követték 2007. és 2010 nyarán (otthon telén), nem újdonság, hogy eredetileg nem Sydney-be szerettem volna jönni dolgozni, hanem Brisbane-be. Ott azonban viszonylag kevés lehetőség van az én „szakmámban”, ezért tavaly otthonról nem is sikerült ilyet találni. Ennek ellenére igyekeztem szem előtt tartani a célt, és most úgy tűnik, nem hiába. A részletekről rövidesen beszámolok, egyelőre röviden annyit, hogy -mint az a fentiekből is kiderül- megpályáztam ott egy állást és néhány kör interjú után viszonylag simán meg is kaptam azt. Úgy tűnik, a nyelvi korlátok és a barátságtalan fejem ellenére itt is el tudom adni magamat, legalábbis az állásinterjúkon. A következő cél, hogy egy hajszesz márka reklámarca legyek. Ha ez is megvan, visszavonulok.

Addig is, jön a tél, úgyhogy irány a (szub)trópusok...