Az első hét

Eltelt az első hét az új munkahelyen. Nem csináltam semmit. Ez gyakran megesik, máshol is előfordult már, hogy hetekig nem termeltem semmit, semennyivel nem járultam hozzá a nemzeti össztermékhez, és mégis fizettek. Otthon általában frusztrált ez, de itt most nem bánom, hogy így telt az első hét, volt időm fellélegezni és elintézni néhány dolgot. Például nyitottam bankszámlát. Sőt, mindjárt kettőt: egyet a folyó pénzügyek intézésére, egyet pedig a megtakarításoknak (ha lesznek), az ezen elhelyezett pénz többet kamatozik. Állítólag ez itt a bevett szokás, és ugye ha Rómában élsz... A számlavezetés és a hozzá kapcsolódó szolgáltatások (dombornyomott bankkártya, netbank, pénzkivét saját automatából) egy bizonyos –viszonylag alacsony- fizetés számlára utalása esetén ingyenesek. Ha ide jöttök dolgozni, minél gyorsabban érdemes számlát nyitni, mert az érkezéstől számított 4 (vagy 6?) hétig a számlanyitáshoz elég egy útlevél, aztán már nagyobb macera, a pénzmosásra vonatkozó törvények miatt mindenféle más dokumentumokat is be kell szerezni hozzá. Kértem adószámot is (neten) és lehet, hogy jövő héten intézek fényképes igazolványt is (amolyan személyi igazolvány külföldieknek), hogy ne kelljen az útlevelet magamnál tartani.
Munkafronton, mint említettem, nem történt sokminden, doksikat és tréninganyagokat olvasgattam egész nap, illetve szállást kerestem a neten. Egy lakást meg is néztem Manlyben, közel a parthoz, de egyelőre nem vettem ki, megnézek még néhányat előbb. Az irodában egész héten szinte senki nem volt a recepcióson, Chantelle-en és a pénzügyesen, Sonnyn kívül. Chantelle laoszi származású, de 4 éves kora óta itt él, Sonny Hong Kongban született, ezelőtt Szingapúrban dolgozott és fél éve van a cégnél. Ők ketten ázsiaiak, viszont az összes tanácsadó ausztrál vagy angol. Bár első ránézésre valószínűleg elég barátságtalan benyomást kelthettem (néha elég elborult fejet bírok vágni, ha gondterhelt vagyok vagy csak elgondolkozok, nem tehetek róla, ilyen az arcberendezésem), de ma már egész oldott volt a hangulat, és azzal poénkodtak,hogy úgy nézek ki öltönyben, mint egy Szállító (ha megvan a film...), csak orosz kiadásban (az akcentusom miatt). Úgyhogy Sonny így köszönt el: Kellemes hétvégét! És ne ölj meg senkit! Megígértem neki, hogy megpróbálom... :-)

Beszélgettünk Sonnyval az ázsiaiak benyomulásáról (ő is kínai, ugye...), azt mondta, hogy 5-10 évvel ezelőtt még szinte minden ázsiai éttermekben és egyéb, rosszul fizető állásokban dolgozott, de mára egyre több a pénzügyi területen dolgozó közöttük. A munkáltatók ugyanis rájöttek, hogy az ázsiaiak többet dolgoznak ugyanazért a pénzért (ezzel tudnak versenyezni), és most, hogy sokan vannak ilyen pozíciókban, már egymásnak is adják az állásokat. Tegnap hazafelé a buszra az egyik általános iskolánál felszállt kb tizenöt felső tagozatosnak kinéző diák, ebből kb 12 ázsiai volt. Hivatalos adatokat nem tudok, de az utcán körülnézve kb 30-40%-osnak tűnik az ázsiaiak aránya.
Visszatérve a munkahelyre, ma az albérletkeresésen és a doksiolvasgatáson kívül főleg azzal voltam elfoglalva, hogy segítettem Sonny-nak ide-oda tologatni az asztalokat, hogy irodaszerűbbnek nézzen ki a hely. Az iroda egyébként kicsi, és -Ambrus barátom szavaival élve- csík egyszerű (híressé tettelek, Ambrus!), egy nagy tér az egész, ebből az egyik oldalon üvegfallal le van választva 3 egyéni iroda, az összes többi asztal egy légtérben van, tehát mindenki lát mindenkit. Összesen hat asztal van, de (rajtam kívül) kettőnél több tanácsadót nem láttam bent egyszerre. A sok tologatás után végül így néz ki a hely (és Sonny):

Más szögből (a tologatás egy korábbi fázisában):

És egy erősen kopaszodó konzultáns, meg sem próbálva színlelni a munkát:

Az albérletkereséssel addig jutottam, hogy szombaton megnézek ötöt. Csak lesz egy, ami tetszik és ki is adják nekem...