Visszaszámlálás

Már kezdtem lemondani arról, hogy még idén utazom, mikor váratlanul kaptam egy e-mailt, miszerint jóváhagyták a vízumkérelmem. Para indul… Egy kedves ügyfélnél oktattam Pécsen, mikor az első szünetben elolvastam a levelet. Kissé mellbevágott, már le akartam mondani a repjegyet, és minden ezzel kapcsolatos rossz érzés mellett úgy gondoltam, hogy legalább lesz még időm felkészülni. Hát nem lesz. Igazából nekem úgy tűnik, hogy rajtam kívül mindenki meg van győződve arról, hogy jó lesz ez és menni fog, mint a karikacsapás, de foglaljuk is össze dióhéjban a későn érkezők kedvéért, mire vállalkoztam, és miért.


Holnap felpattanok a repülőre és egy darab bőrönd társaságában, egyedül leköltözöm pusztulóban lévő sárgolyónk másik oldalára. Az első két napra foglaltam szállást a Central Railway Hotel (Központi Pályaudvar Hotel) nevű műintézményben, aztán tíz napra a Big Hostelben – jóindulatúan fogalmazva mondhatni, egyik sem tűnik luxushotelnek -, aztán majd meglátom, hogyan tovább. Hétfőn kezdek dolgozni, remélem, addig találok a hostelben egy vasalót, amivel kivasalhatom a bőröndbe napokra begyömöszölt ingeket. Van egy jól hangzó állásajánlatom, de nem igazán tudom, mit is várnak tőlem pontosan. Az egyik igazgató Bevándorlási Hivatalnak írt levelében azt írta, hogy nagyon kellene már ez a vízum, mert rettenetesen el vannak úszva munkával, és én, mit tapasztalt munkaerő, mehetek már az első nap az ügyfelekhez, és így majd leveszek némi terhet a vállukról (…majd rájön…). Mindezt úgy, hogy még egy Mekiben sem dolgoztam soha külföldön, és soha nem használtam gyatra angoltudásomat munkára (és úgy egyáltalán, semmire). Lehet, hogy 1-2 nap kvázi-Activity után (értsd: mutogatással és rajzocskákkal próbálom megértetni magam) be is fejezem üstökösszerű karrieremet kenguruföldön, és jöhetek haza állást keresni. Akkor most tegye fel a kezét, aki még mindig irigykedik! :-)

(Azt azért meg kell jegyeznem, hogy az utóbbi hét búcsúbulijai, búcsúbeszélgetései, anyukám búcsúfőztje stb. után nem is lenne nehéz hazajönni, hiszen itt is van majdnem minden és mindenki, ami és aki kellhet :D ).

Hogy miért megyek mégis? Mindig is szerettem volna egy kicsit külföldön élni, és eddig erre nem volt lehetőségem, sem diákként, sem később, munkavállalóként. Ausztrália pedig már gyerekként is álmaim netovábbja volt. Először az volt a cél, hogy kimenjek, és megnézzem, milyen élőben. Ez megvolt 2007-ben, talán többen olvastátok már azt a blogot is. Aztán tettem egy komolyabb próbálkozást tavaly, diákvízummal, amiben már a részidős munkavállalás lehetősége is benne volt, de aztán ott arra jutottam, hogy ez már nem éri meg, még komolyabban kellene próbálkozni, és szerezni egy „normális” munkát. Azzal persze nem foglalkoztam, hogy mi lesz, ha tényleg kapok egy ilyen állást, mindig igyekszem az épp előttem álló akadály leküzdésére koncentrálni, aztán majdcsak lesz valahogy. Elkezdtem keresni a neten, és meglepően gyorsan sikerült is begyűjteni ezt az állásajánlatot. Nem pont olyan, amilyet kerestem, jobb szerettem volna egy kezdőbb szintű állást, ahol egy ideig meghúzhatom magam, legalább amíg túllendülök a nyelvi és kulturális nehézségeken, de minden nem sikerülhet. Úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, ezt meg kell próbálnom, még akkor is, ha a szokásosnál magasabb a kudarc lehetősége, mert ha kihagyom, akkor mindig azon gondolkoznék, hogy „mi lett volna, ha…”.

Szóval holnap (kedden) harmadszor is nekivágok az útnak, kívánjatok unalmas és eseménytelen utazást, ha minden jól megy, csütörtökön már a helyszínről tudósítok!